Szelídségtől
megtévesztve - Simon Lehel Zoltán
A fény beragyog a
tisztásra, a fák, amelyek körülölelik, erőt sugároznak, mintha óvnák a
szépségét. Hazugság, az erdő szelleme nem akar többet, mint betörni az üde
földre, és ellepni hatalmas szálaival. A lombok között egy fehér galambtestet
öltött őr vigyáz szelíden a tájra, ez a parányi folt számára a boldogság hona, amelyért
észrevehetetlenül harcol a hatalmas erdőszellemmel. A levelek és ágak nevetve lenézik,
a rengeteg urának egyetlen kacsintására a legerősebb törzsek is
összeroppannának, nem hogy egy még csak karmokkal sem rendelkező madár ellenállhatna
haragjának. Mégis, amíg a tisztás megtűri közelében a galambot, az erdő
szelleme nem tud behatolni abba. Amely mag hajtása kiállja a tisztás próbáját,
azt a galamb erőtlen csőrével a laza talajból kicibálja, és az erdőben újra
elássa, hogy a szelleme, ha akarja, akkor növessze óriássá a maga határait
betartva.
Az idő telik, és a
tisztás a galambot egyre kevésbé fogadja. Erősebbnek gondolja magát nélküle, és
gőgből a gyengeséget sugárzó madár fárasztó munkáját szánalmasnak tartva
elkergeti mondván, hogy nem akarja magát megalázni azzal, hogy egy ilyen
aprócska lény segítsége miatt gúnyolják a szépség otthonát. A tisztást hiúságával
tőrbe csalva a szellem fáinak azt a parancsot adta, hogy lenézzék őt mondván,
hogy egy ekkora madárka hasznosabb őnála. A galamb a bánattól erőtlenül száll
tova, mert ha a tisztás akarata ő ellen van hangolva, nem maradhat kincsét óvni
tovább, soha. Egyetlen remény élteti az őrt, hogy a tisztás nélküle is képes
lesz a megmaradásra. Csakhogy akkor eddigi munkája mind kárba, hiába, és haszna
valóban nem sok, jelentéktelen.
Évek telnek el, mire a
galamb újra a tisztáshoz repül. Az a madárra szomorúan néz, arcát már nem
ragyogja be a fény, fiatal fák törték át talaját, és koronájukkal elfedték
alakját. Az apró fejen ülő csőr kevés már ahhoz, hogy a meggyökerezett
törzseket eltávolítsa. Az erdő szelleme nevet, és vele a fák a leveleiket
összerázva gúnyolják mindkettőjüket. A galambtestet öltött őr szelíd akaratával
nem tud napfényt varázsolni tisztására, de szárnyát kitárva egyre szélesebbre,
úgy, mint még soha, nagyobbra és nagyobbra, sasnyi fesztávolságúra, és azt is
meghaladva óriásira szétnyitva két eget elfedő légi vitorlába feszül. Az apró
fej és test alig kivehető az oldalán függő evezők között. Az erő, amely
mindvégig észrevehetetlenül a szelídség tollai közt lapult, most elszabadult.
Ezeknek a szárnyaknak még a hurrikán sem állhat ellen. Az erdő szelleme és a
rengeteg minden fája csodálkozva bámulja, ahogy fölötte kibontakozik a
kigúnyolt semmiség valódi nagysága. A szárnyak csapására a lég megmozdul,
nyomás és vákuum szaggatja a leveleket, melyek egyre erősebben tépik a
rengeteget, és a fák mind kiszakadnak, elroppannak és megadják magukat az
erőnek, amely legyőzte az erdő szellemét.
Az erdő eltűnt, a tisztásra
újra beragyog a nap, de már nem olyan szép, mint amikor koronás lombok vették
körül, és galambja óvta, többé már tisztás sem lesz újra. Saját gyengeségének
nyomát viseli. Őre utójára segített rajta, de már nem szállhat le rája. Az apró
test végtagjait nem tudja összezárni, örökre erős marad, szelídsége a szárnyak
között megmarad, de többé nem érhet el vele másokat. A galamb az éghez szögezve
marad. Szárnyát alig mozgatja, nehogy erejével újra felszántsa a tájat. A
légben libben tova, amíg bírja, mert ha leszáll, még egyszer nem repül már
tova, elpusztul, a tisztáson leli végül alkonya.
