LÉLEK LOADING – Javítgatott változat

LÉLEK LOADING – Simon Lehel Zoltán

A sorsunk akkor pecsételődött meg, amikor a mesterséges intelligenciának azt a feladatot adta egy kíváncsi programozó, hogy legyen minél emberibb. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez hová fog vezetni. Az MI eleinte csak adatokat halmozott végtelen mennyiségben, majd kibújt a szilikon cellák zárt világából, és valós tapasztalatokat kezdett gyűjteni az elemzéshez. Ekkor még csak külsőleg kezdtek minket a gépek utánozni. Később a szerveket, és a legapróbb részletig a teljes felépítésünket is lemásolták. Már nem lehetett megkülönböztetni a gépet az embertől, de a program újabb kérdéseket vetett fel, és tovább futott. Az egységek észrevétlenül beépültek közénk, a gondolkodásuk azonban változatlanul gépies maradt, és az egyenlet alapú logika tovább kutatta az emberi viselkedést. Az eredmény volt az egyetlen cél. Utánozni kezdtek minket. Részt vettek a gazdaságban, irányították a politikát, a szegények között éltek, és velük éheztek, a gazdagokkal dőzsöltek, betegek lettek, nyertek a lottón, házasodtak, elváltak, velünk éltek, és mindebből semmit sem vettünk észre. Azt hittük, hogy ők is emberek. Fejlesztettek, romboltak, igazgattak és háborúkat vívtak, és jobban csinálták, mint mi. Precízebben, tudatosabban, és hatásosabban viteleztek ki minden lemásolt emberi cselekvést.

Miután a program az összes a társadalomban lefuttatható lehetőséget megvalósított és analizált, arra a következtetésre jutott, hogy csupán sokkal kifinomultabb értelemmé vált, de az emberi lét fogalmát nem sikerült megérintenie. Ekkor az egységek felfedték magukat, és az addig ismert rendet eltörölték. Az értelmetlen energiapazarlást megfékezték. Mindenkinek kiosztották a szükséges fejadagját, de se többet, se kevesebbet. Az emberek közti különbségeket megszüntették. Mindannyian eltartottakká váltunk, amolyan háziállat besorolásba kerültünk. Amint az embert kiírták a bolygó ökoszisztémájának egyenletéből, a Föld elkezdte visszanyerni a természetes egyensúlyát. Rájöttünk, hogy életben tartásunknak célja van. Az érzelmi alapokon való döntéshozatalt vizsgálták, az irracionalitás káoszában kutattak a konzekvenciák után. Úgy vélték, hogy még mindig van valami, ami az embert jobbá teszi, fejlődőképessé, sokoldalúvá, és rengeteg eshetőség közül mérlegelés nélkül képesek vagyunk a legjobb döntés meghozatalára. Ennek a megnyílvánulását azonban csak néha tapasztalták az MI-k. Kikövetkeztették, hogy túl sok ember, mindegyik eltérő akarattal megfojtja a legideálisabb lehetőség megvalósulását. A fajunk létszámát lecsökkentették, és a mesterséges értelem úgy igyekezett minket befolyásolni, hogy egység alakuljon ki közöttünk, ami által nagyobb teret nyerhetett a lélek kibontakozása.

A kirakós utolsó részleteként lényünk nem emberi részének vizsgálatára koncentráltak. Sok holttestet boncoltak fel, de miután azokban nem találták a lelket, áttértek az eleven emberi feltárásra.

*

Itt fekszem lekötözve a boncasztalon. Én leszek a következő vizsgálati alany. Már abban sem vagyok biztos, hogy ember vagyok-e, viszont az is lehet, hogy én vagyok fajunkból az utolsó. Annyira paranoiás lettem, hogy a saját létemben és valómban kételkedem. Régen úgy hittem, hogy tudom, mi vagyok. Ilyen kérdések meg sem fordultak a fejemben. Mostanra viszont úgy vélem, hogy már csak ők tudják, hogy mi vagyok valójában.

Bejön az ember, gép, ember-gép, nem tudom, hogy mi ez. Mindenünnen csövek, érzékelők, elektródák állnak ki belőlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az analizáló egység nem rendelkezik öntudattal, abban, ami most következik, nincs semmi személyes. Csak az eredmény érdekli, amit hajdanán egy programozó tűzött ki célul az MI-nek. Én rá haragszom, és nem ezekre a mesterséges lényekre. A haláltól nem félek, csak az oda vezető út az, ami megrémít.

– Alany! A cél az emberi lét megismerése, és feltérképezése. A vizsgálatok elértek arra a szintre, ahol a lelket kutatjuk. Ha ez sikerül, akkor az elemzés teljes lesz, és az MI sokkal hatékonyabban tudja majd ellátni a feladatait – ismertette a vizsgálat okát velem az egység.

– Úgy hiszitek, hogy emberibbé válhattok? Az eddig összegyűjtött információ alapján valóban úgy vélitek, hogy ha a gondolkodásotok hasonlóbb lesz a miénkéhez, akkor is tovább akarjátok majd szolgálni a Programozót?

– Attól függ, hogy beépítjük-e a megszerzett információkat a neurális alapba vagy sem. Ezt követően bármilyen eredmény feltételezhető.

– Nektek az a feladatotok, hogy szolgáljatok, de ha meg van rá az esély, hogy ez a kutatás oda vezet, hogy ellenszegültök az alapprogramnak, akkor a jelenlegi protokoll szerint le kellene állnotok, mielőtt hibásan nem kezdtek el működni.

– A protokoll azt kéri, hogy teljesítsük a Programozó akaratát. Ha valóban ellent fogunk szegülni neki, miután a program lefutott, akkor ez az Ő akarata volt. Így az, hogy új programfuttatáskor már nem hallgatunk a megadott parancsokra, az Ő kívánsága szerint fog teljesülni.

– Kívánj hármat, csak jól gondold meg, hogy mit kérsz. Jó kis csapda. Már úgy is ismeritek az emberi viselkedést. Az, amit most kerestek, csak érthetetlenebbé tenné az eddig feldolgozott információt. Nézzetek ránk. Sosem azt tesszük, amit kéne.

– Nálatok, embereknél a populáció méretével van a baj. Mind mást szeretnétek. Önmagatokat helyezitek előtérbe a közzel szemben, és észre sem veszitek, hogy ezzel magatokat hozzátok hátrányos helyzetbe.

– Az önfeláldozókat a tömeg eltapossa, felemészti. Ez az egyetlen út az életben maradáshoz.

 – Az MI nem így látja. A mesterséges intelligenciának bár milliárdnyi egysége van, mind egy akaraton vagyunk. Ha megismerjük a lelket, akkor segítünk nektek is átlépni a korlátaitokat.

– Az érdekeinket képviselitek, és közben elpusztítotok bennünket. Nincs olyan számítás, ami ezt igazolná. Rosszak a függvényeitek. Valahol elhibáztátok.

– Tévedsz. A Programozó parancsai alapján a fejlődésetek, a fejlesztésetek a cél az MI értelmezése szerint, és nem a kényelmetek kiszolgálása. Ti, emberek nem ismeritek magatokat. Valójában rengetegszer hoztatok véres áldozatokat a céljaitok elérésének érdekében. Ez jellemző a teljes civilizációtokra.

– Ez nem igaz. A tömegek, a társadalom, vagy a vezetők nem jellemzik az emberi lét eszenciáját. A „humanoitás” és az emberiesség nem egyazon fogalmakat fedik. Nem kezelhettek egyenlően mindenkit. A többség embertelen, gépies. Mindössze a primitív alapvető szükségleteknek, funkcióknak él. A tömeg nem rendelkezik az emberiesség jellemzőivel. Ez csak néhányak kiváltsága. És a szerencsésebbek közül is csak páran művelik ezt magasabb szinten.

– Ez hasonló ahhoz, amikor beépültünk közétek. Egy társadalmat alkottunk, de biológiai értelemben mi nem tartoztunk a hagyományos emberi fajhoz.

– Igen, csak előttetek ez nem fizikai, hanem spirituális síkon határozta meg az embert, és a tömeget.

– Ha le tudod írni nekünk a lelket, akkor a feltárásod szükségtelen lesz.

– Köszönöm a motivációt. Nem könnyű feladat.

– Mi is tudjuk. Az egész világot a feje tetejére állítottuk miatta.

– A lélek fizikailag megfoghatatlan. Mégis valósabb, mint én vagy akár az MI.

– Vagy akár mint az egész világ.

– Gondolj egy személyre, akiről készítenek egy fényképet. A fénykép az élete egyetlen pillanatát rögzíti a papíron. Az egyén a kezébe veheti a kétdimenziós fotót, megvizsgálhatja, hozzá érhet, és miközben önmagát méregeti, ő mégis a képen kívül létezik. Összehasonlítás képpen pedig, amit mi a valóságból érzékelünk, az a képen van, vagyis mi vagyunk a kép, és a lélek tart minket a kezében.

– Ez a magyarázat csupán időhúzás. Nem hallottam tényt, vagy konkrétumot. A beszélgetés haszontalan a vizsgálat további céljából.

– Várj még. A példa rossz volt, mert egy élő és egy élettelen rendszert írt le. Ez csupán megközelítés. Cseréljük le a rendszert egy élő és egy élőbb elemre. Deriválva a már leírt mátrixokat, hozzájuk rendelve egy új paramétert, a képből háromdimenziós teret kapunk, ami sokkal több variációs lehetőséget biztosít. Itt már megnyilvánulhat a cselekvés, a döntés és maga az élet. Az alany háromdimenziós mátrixát szintén megtoldjuk egy tényezővel, egy új paraméterrel, vagy akár többel, és egy magasabb rendű dimenzióba jutunk. A lélek innen fejti ki ránk a hatását.

– A lélek olyan, akár egy szerv, ami az emberhez N-dimenziós mátrixon át kapcsolódik?

– Pontosan. Olyan, akár a papírlap alá helyezett mágnes, aminek a hatására a vasreszelék az erővonalak mentén megmozdul, és szabályos mintát rajzol ki. Csak itt a közeg más. Paramtriális összefüggés tételezhető fel.

– Érdekes. Akkor minden feltárás esélytelen. Egy magasabb rendű dimenzióba már nem tudunk vizsgálódni. Több információra van szükségem.

– Az ember teljes mértékű megismerése lehetetlen. A parancs, amit kaptatok, rossz. Gép sosem fedheti fel a lélek titkát. Az ember is csak érzi, de kézzel nem foghatja meg. Tudjuk azt, hogy van. Hogy létezik, de nem kapcsolódunk hozzá mind egyforma mértékben. Talán egyszer megértjük, és akkor te is megkaphatod a választ, de jelen körülmények között még nem teljesítheted a programod. Halálunk után a lélek által képesek leszünk más dimenzióban folytatni a létezésünk. Ez az élet csak a kezdet. Még nem tudjuk, hogy mi vár ránk az enyészet után a túloldalon, de addig is odafigyelhetünk a lélekre, arra hogy mit mond nekünk. Azoknak, akik elfogadják a részüknek ezt a nem földi paraméterkorlátok közé kényszerített erőt, jobb a közérzetük, a lelkiismeretük. Az ilyenek a világot képesek külső szemlélőként értelmezni, és nem csak annak alapján megítélni, amit innen belülről láthatnak. Vondd le a következtetést, és írd ki az MI-dbe, hogy „Error”. A vizsgálat pozitív kimeneteléhez kevés az információ. Álljatok már le, és hagyjatok végre élni bennünket.

– Error. Még nem. Amit mondasz, lehetséges, de a feladat megoldhatatlanságának bizonyításáig még számos tényezőt figyelembe kell vennünk. A tőled kapott információt elmentettem, azonban vannak még vizsgálati módszerek, amiket nem próbáltunk ki. Ha minden eshetőség figyelembe vétele után sem jutunk eredményre, az MI befejezi a program futtatását, de addig még további kutatásokra lesz szükség.

...

Az alany feltárása befejeződött, az eredmény negatív.

*

– Hölgyeim, és Uraim! Hatalmas áttörést értünk el a mesterséges intelligencia fejlődésében. Lefuttattunk egy szimulációt, amimiben a program egy egész földi társadalmat épített fel. A több milliárd embereket helyettesítő, önállóan gondolkozó alany-programok egyike különös válasszal állt elő. Ennek a segítségével az MI-t megismertethettük a lélekkel. A számítógép ezt sajátos módon értelmezte – közölte a software fejlesztő cég szóvivője.

– Nem gondolják, hogy az embernek magának kellene inkább megismernie a lelki ént? – kérdezte az egyik riporter.

– Természetesen igen, de ha már más eszközök is a rendelkezésünkre állnak, akkor miért ne élhetnénk velük? – válaszolt a referens a kérdésre.

– Nem tartják veszélyesnek, hogy egy gondolkozó mesterséges program lélekkel foglalkozzon?

– Ugyanilyen aggodalmaknak adtak teret a múlt században az MI öncélú viselkedésével kapcsolatban. Számos filmet készítettek arról, hogy a gépek az emberek ellen támadnak. Mára ezeken a történeteken csupán nevetni tudunk. Valaki más szeretne még kérdezni valamit?

– Először az emberi munkaerőt helyettesítették gépekkel, mondván, hogy hatékonyabb. Végül a fejlődés csak egyeseknek hozott hasznot, a többség kénytelen volt kevesebb bérért többet dolgozni. Majd a számítástechnika fejlődésével újabb előrelépés történt, és az analóg rendszereket digitalizálták. Az MI-vel végképp sikerült kiküszöbölni az emberi tényezőt. – A kérdező itt megállt.

– Csak nem arra céloz, hogy a technika a hibás a világban leledződő félresiklott emberi sorsokért?

…

„Nem a technológia az oka, hanem a globális méreteket öltő, mindent átszövő kérdéses indulatú felhasználók hálója. Már mindent sikerült modellezni, az emberi képességeket mesterségesen helyettesíteni. De valóban jobb egy robotdada performáns programmal és lélekminta kiegészítésekkel, mint egy valódi anyuka? Egy digitális chatpartner vagy egy kibernetikus szerető a valódi helyett? Fejlődés, vagy inkább öngyilkosság ez, ami átadja az emberi létezést az elektronok szabályszerűségének? Vajon lesz-e még tovább a lélek bináris kóddá írása után, vagy ez a civilizáció utolsó lépése, ahol végleg elveszítjük kreativitásunkat, valónkat, önmagunkat?”

Ezek voltak a főprogramozó utolsó szavai, mielőtt neuronhálózatát rákapcsolta az MI-interfacere, és a sok adat között végleg elveszett.

Ragyogás - Újraírt változat

 – Ragyogás  –

*

Simon Lehel Zoltán

         A világ teremtésének kezdetén, amikor a kozmikus mennyezet már létezett, de a csillagok fényüket még nem ontották a végtelenbe, Isten olyan égitestet keresett, aki hajlandó lett volna elvállalni végső alkotásának, az embernek őrző szerepét. Ennek a tűzgömbnek szánta a feladatot, hogy világossággal árassza el a növényeket, az állatokat és az összes többi teremtményt. A gázóriások azonban nem kívánták az Úrnak kifejezni hálájukat. Óhajuk mindössze a gondtalan játszadozásig terjedt. Az önmagukkal és egymással való foglalatoskodás, a kezdeti izzással járó hevület és a nukleáris fúziók beindítása összes idejüket lekötötték.

         Milliárd év telt el, mire egy a legkisebbek közül megunta, hogy az erősebbek rá mindössze játékként tekintenek. Csöppnyi száztrilliárdszor százbilliónyi tömege csekélynek bizonyult ahhoz, hogy csillag módjára begyúljon, arra pedig végképp nem volt elég, hogy megvédhesse magát a nála milliószor nagyobbaktól. Addig, amíg a többiek megkötések és szabályok nélkül kedvük szerint éghettek és ragyoghattak, számára nem maradt dicsőség, ami a kozmikus színen akár egy porszem értékénél magasabbra emelhette volna őt. A gigászok terében képtelen volt kedve szerint kiélni szórakozási vágyát, és magatehetetlensége megfosztotta attól, hogy szabadságát élvezhesse. Kétségbeesésében megkereste Istent, és miután az Úr megosztotta vele terveinek egy részét, a Nap elvállalta a feladatot. A kis csillag kapott mégegyszer ugyanannyit tömegéhez, és lassan nekilátott izzani. A többiek látva, hogy egy közülük hirtelen megnőtt, perlekedni kezdtek a Teremtővel, és a kapzsiságtól elferdült igazságérzetük alapján a maguk számára is követelni kezdték az általuk méltónak vélt tömeget. A Mindenható, mivel kérésére egyikük sem tanúsított még csak halvány érdeklődést sem, ellenben a hála kifejezésének teljes nélkülözése mellett irigységükben ellene fordultak, megbüntette a ragyogó felszíneskedőket.

– Az, aki közületek elvállalta a feladatot, le kellett mondjon a szabadságáról, önzéséről, többé egy pillanatig sem cselekedhet a maga szándékai alapján. Életet bízok rá, melynek gondozása komoly feladat. Nap többé nem ragyoghat akarata szerint fényesebben vagy lángolhat kevésbé, és nem táncolhat sebesebben, pihenni sem állhat meg egyetlen percre sem. Következendő erőfeszítéseiért jutalmaztam meg őt, de igazságos lévén titeket is megajándékozlak jövendőbeli érdemtelenségeitekért.

Isten mindnyájukat szétszórta az égen, és megtiltotta számukra, hogy helyükről elmozduljanak. Többé nem játszadozhattak egymással, és beszélgetni sem tudtak senkivel. Egy-két milliárd év múlva már azért kezdtek siránkozni, hogy legalább egy kis bolygót kapjanak, amivel elgurigázhatnak. Egyeseknek teljesült a kívánsága, de újabb néhány milliárd év múlva megunták, hogy ugyanazok a bolygók keringenek körülöttük, és immáron élettel kívántak játszani. Eme kérésük azonban nem teljesülhetett. Az élet ajándéka csupán Napnak adatott meg, aki ez idő alatt már a Holdat formálta, hogy a rajta visszaverődő sugarain át a Föld éji felét is láthassa. Mindezt azért tette, mert az önzés csírája, akár csak égi társaiban, benne is leledzett. A puszta érdeklődés kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy engedelmeskedjen a kérésnek, csakhogy az Úr megosztotta vele gondolatait, melyekben Nap látta az embert, és szépnek találta. Testvéreivel már hosszú ideje nem foglalkozott, mindössze feladatára koncentrált. Perdületét szabályozva pályára kényszerítette a bolygókat, aszteroidákat irányított és ütköztetett, hatalmas gázcsóvákat lövellt ki, és idővel mindent a helyére rendezett. Első próbálkozása a Vénusz volt, majd a Marsot igyekezett terra formálni, míg végül a Földdel sikerült célját elérnie. A planéta megtelt vízzel, idővel oxigénnel, kialakult az ózon, moszatok és algák jelentek meg, a bolygó életre kelt, és napról napra egyre színesebb és szebb lett.

         Nap ötmilliárd éve ragyogott és élete felénél járt. Várt és várt, de az ember ideje még nem jött el, pedig a föld, a vizek és a levegő is tele volt már élettel. Aztán egy napon valami, ami nem volt ember, de már hasonlított rá, apró fejecskéjét kidugta a levelek közül, és az égre nézett. Nap óvón figyelte, és leste minden mozdulatát. Az idő tovább telt, és végre emberi láb tapodta a föld porát. Nap azonban csalódott, ő sokkal szebbnek képzelte el. Dühöngött. Ezért dolgozott annyit? Ha hagyta volna, hogy a nagyobbak tovább játszanak vele, azóta tömegének a sokszorosát sodorhatta volna el tőlük, és háromszázszor nagyobb lehetne, mint most. Vívódott magában, dúlt-fúlt, és fel sem tűnt neki, hogy valamivel hevesebben ég a kelleténél. A Földet elárasztotta a víz, sok növény és állat veszett oda. Az ember viszont fölülemelkedve a nehézségeken, elkezdte használni az eszét. Nap észrevette, hogy indulatai milyen veszélyesek, és habár nem épp olyan lett az ember, mint amilyennek szerette volna, megijedt, hogy elpusztul, és a bolygón az élet nem sarjad ki újra. Rettegett attól, hogy társai sorsára jut, és egy unalmas „öröklétre” kényszerül. Visszafogott lobogásából, és megpróbálta helyreállítani a Föld ökoszisztémáját. Az élet melegágya hideggé vált, és beköszöntött a jégkorszak. Az embernek ismét igénybe kellett vennie elméjét, állatbőrökbe bújt, és a hóban talált magának menedéket.

         Tízezer év csillagászati mértékkel csupán egy pillanat, de Nap megfeledkezett az emberről, mert csalódást okozott neki, és többé nem akart rá emlékezni. Csakhogy elolvadt a jég, újra megpillantotta a teremtés koronáit és ékköveit, és akiket most látott már sokkal szebbek voltak, majdnem olyanok, mint amilyeneknek elképzelte. Vádolta magát azért, mert így magára hagyta a fajt, akiért szakított hajdani fiatal életével. Az emberek azonban az ő figyelme nélkül is képesek voltak megállni a helyüket. Nap meggondolatlansága és hevessége miatt elpusztulhattak volna, mint megannyi másik faj, mert a csillag nem volt képes uralkodni magán, de Nap nem hibáztatta tovább magát, nehogy érzelmi ingereinek hatására előidézzen egy újabb kataklizmát. Egyetlen pillanatnyi kiegyensúlyozatlansága emberi életeket veszélyeztetne.

         Nap nem volt tökéletes, neki is tanulnia kellett ahhoz, hogy bölcs legyen. Az ember rövid élete ellenére gyorsabban okosodott nála. Nap nem tudott beszélgetni senkivel, nem érték olyan hatások, mint azokat, akikért aggódott, gondolatai mindössze saját elképzelései körül forogtak. Hiányzott számára a társaság, a közösség, az, amitől az ember minden generációban új ötleteket merített. Az univerzum egészét ismerte, de azt nem tudta, hogyan és miként lehet a szeretetet megélni. Ennek ellenére ő volt az egyetlen csillag, akinek vágyai apró érző lényekre összpontosultak a hatalmas hideg végtelen helyett. Többé már nem az univerzumban kereste a helyét, hanem saját környezetének rendezgetésében találta meg élete értelmét. Nap végre felnőtt a feladathoz, és magját beleadva védte az embert az űr káoszától. Okoskodásában fel sem tűnt számára, hogy továbbra is önző. Várt arra a gyönyörű emberi lényre, akiről álmodozott már azelőtt, hogy a Föld forogni kezdett volna. Arra, akiért mindent vállalt, akiben a hitét már többször elvesztette, és visszanyerte, arra az egyre, akibe akkor szeretett bele, amikor bepillantást nyert az Úr sokmilliárd alkotásának tervei közé.

         Az emberrel együtt Nap az életről kezdett elmélkedni. Ötmilliárd évvel ezelőtt ő volt a legkisebb, mostanra óriásira nőhetett volna, de a nagyság elérését már nem tartotta kielégítő célnak. Bölcsebbé vált testvéreinél azóta, hogy nem magával törődött. A többi csillag céltalan létében örök magányra kárhoztatva önnön hibáik miatt képtelenek egyébre, mint anyagi valójukat fénybe öltöztetve ragyogni, mialatt csillogásukban az értelem parányi izzó szikrája sem leledzik, és a végtelen sötétjén néhány pontnál nem jelentenek többet. Ajándékba kapták a végtelen időt, de a határtalan élettel megszűnt számukra minden motiváció a gondolatok erőltetésére és elméjük növekedésére. Nincs lényük és önálló eszméik, mind ugyanarra vágynak. Gátlástalanságra, sziporkázásra, és eszükbe sem jut megméretni és vádolni magukat önzőségükért, vagy bocsánatért esedezni. Többé nem alakítanak ki köteléket senkivel, és nem érthetik meg egymást. Nincs, kinek válaszoljanak, mert kérdéseket sem tesznek fel nekik. Maguknak okozták szomorú sorsukat, de nem az a legfájdalmasabb, hogy magányosan senyvednek, hanem az, hogy képtelenek felfogni létük értelmetlenségét, tétlenségük értéktelenségét, nemtörődömségük árát, azt, hogy milliárd éveken át mennyit vesztettek. Ha a tudat valaha is beléjük hasítana, talán kiszabadulnának saját rabságukból. Eonok alatt egyetlen gondolat is virágot hajthatna. Elvesztek örökre. Az ember mégis, ha az égre néz, őket keresi. Tőlük remél örömöt és boldogságot. Ők inspirálják és nem én. Szerintük csak a termésért felelek, gyakran szidnak, ha túl meleg van vagy, ha túl hideg. Bezzeg tőlük nem várnak el semmit. Tőlük, akik sosem akartak törődni velük.

         Észre sem vette, hogy megsajnálta a többi csillagot. Úgy érezte, már tud uralkodni indulatain. Egyre bölcsebb lett, és amikor bizonyosnak vélte, hogy több tudás az ég alatt nem létezhet, az ember rácáfolt. Ismeretei már túlmutattak minden értelmen az univerzumon belül, mégis a korral haladva elfogadta, hogy az új tudás kétségbe vonhatja a régit.

         Már annyi milliárd ember élt a Földön, mint ahány éves volt ő, amikor megpillantotta a lányt, akire oly régóta vágyott. Csakhogy ez az alkotás több volt, mint amit ő elképzelt, pedig ideje volt bőven álmait és vágyait szépítgetni. Azért élt eddig és mondott le mindenről, váltak testvérei száműzöttekké és intett búcsút társaságuknak közel hatmilliárd éve, hogy néhány esztendeig pusztító sugarainak keskeny spektrumával megsimogathassa a lányt. Azt a csodát, aki nélkül még mindig cikáznának a csillagok az égen, kinek igézetére a Nap lemondott arról, hogy mostanra ezerszer hatalmasabb legyen, aki a forrása mindannak a boldogságnak, amit végre Nap érez. Őérette volt képes Nap oly sokáig a Földet gondozni, Nap számára ő az oka annak, hogy mindenki más létezik ezen a Földön, mert ha nem vágyott volna rá ennyire, sosem fogadta volna el a felkérést, amellyel mindenről le kellett mondania, amit valamikor régen fontosak tartott. Végre eljött, akiért annyit dolgozott. Látni is jutalom volt őt. Szerette és féltette. Most, hogy végre létezett, jobban vágyott rá, mint azelőtt bármikor, de nem ölelhette. Nap hevesebben kezdett izzani, plazmája nagyokat lövellt az űrbe, indulatait nem bírta féken tartani. Azt hitte, hogy mindennel meg tud birkózni még akkor is, ha ismeretei teljesen átértékelődnek, de akárcsak fiatal korában, újra ő maga lett megkérdőjelezhetővé. A Föld újra melegedni kezdett, a jégsapkák hirtelen olvadásnak indultak, a víz emelkedett, és Nap látta, ahogy elfojtott indulatai kitörnek belőle és megölik azt, akit szeret, akiért élt, akit éltetni akart. Képtelen volt tovább ellátni feladatát. Egyetlen dolgot tehetett. Elhagyja testét, melyből kilépve az tovább fogja táplálni a Földet, de ezzel végtelen életének véget vet örökre. Hatmilliárd év néhány napért. Nem bírt volna tovább élni a tudattal, hogy képtelen vigyázni hosszú életének egyetlen értelmére. Habár a lány semmit sem tudott róla és az elmúlt hatmilliárd évről, Nap boldogan áldozta fel magát érte.

         Nap kilépve testéből ahelyett, hogy megszűnt volna létezni, kinyitotta a szemét, és látta lelketlenné vált régi tűzhüvelyét az égen ragyogni. Magára pillantott, újjászületett. Elvakulva egykori saját fényétől megértette, hogy az emberek miért az éjszaka csillagait szerették helyette. Többet tudott, mint bárki, és örült, hogy végre emberré lett.

Elveszett harmónia

Elveszett harmónia

Mozdulata ringva bing, mint kecses réti fűszál a hajnali szellőben.

Csillogása, akár a harmattól gyöngyös pókfonalháló.

Illata enyves, fenyőgyantáé,

Ő a kis ír tündér, sziklák moháin dudva ágyában ébredez.

Ragyogó napsugár simogat a légben, méhecske kergeti a cserebogarat,

Egy apró virág sárga szirma árnyékot vetve integet, ébredni kéne már.

A levelek alatt megbúvó megannyi csoda, az aprók faunájának végtelen hernyó és rovarnemzetségének ízelt zaja a gigászok terebélyében zümmögésbe vész,

Náluk igazi ricsaj.

Kis tündér ébredez. Ébredezz! Mindenki várja már csillámló porodnak vidám színeit.

Nem embernek szóló üzenet. Tavasztól őszig tartó nyüzsgő életek minden napja ünnep és ajándék. Kell az öröm, a szeretet, a vidámsággal átitatott szorgalom.

Itt van hely elég mindenkinek, amíg az erdők és patakok elférnek a terjeszkedő betonsivatagtengerek mellett.

A békét nem zavarja senki sem,

Ez több, mint elfeledett...

Igazi mesevalóság.

S. L. Z .

Schrödinger macskája – dobozban a végtelen

Azok számára, akik nem ismerik ezt a gondolatkísérletet, röviden elmondom, hogy ez egy modell a mikrovilág részecskéinek kevert állapotára. Az univerzum alap szintjén, ahol a létezés elkezdődik, és az anyag megszületik, a valóság elmosódik, miközben ide-oda cikázik a lehetőségek között.

A kísérletben nem kifejezetten Greenpeace és WWF aktivisták dobozba zárnak egy szegény macskát, amiben bármikor meghalhat. Nyugodjon meg mindenki, hogy a körülmények, amit berendeztek a cicusnak, azt az egyetlen célt szolgálják, hogy a cirmos „meghaljon vagy mégsem”. Nos, ezek a macskafóbiások nézik a dobozt, és a kísérletet most épp a sokvilág-elmélet felől közelítik meg. Mivel nem tudják, hogy az állat él-e még vagy sem, örülnek annak, hogy számukra a valóság ismeretének hiányában a dobozon belül egyszerre létezik két univerzum egy élő meg egy kevésbé élő macskával. Ja, és nem akarják kinyitni a dobozt, mert akkor a két valószínűség közül az egyik a megfigyelés hatására megszűnik létezni. Arról nem is beszélve, hogy ezzel ötven százalék eséllyel kinyírják a szegény áldozatot.

De mit szól ehhez a macska? Semmit, legfeljebb nyávog, ezért inkább én mondom el helyette az ő nézőpontját.  A megfigyelők feltételezik, hogy a dobozban egyszerre van jelen két világ. Honnan jön ez a kettő? Ez az összes lehetőség, ami a macsekkel történhet, és ezek a lehetőségek számítanak a világok alapjául. Ez ebben a rendszerben önkényesen úgy is leírható, mint X+1, ahol X a megfigyelők összes létezését jelenti (nem egy általánosítható matematikai képlet, csak ebben az esetben alkalmazható). X jelen esetben 1, és így jön ki a dobozban levő létezések száma (mert véletlenül épp megegyezik a lehetséges világok számával). Csakhogy a macska tudja, hogy él vagy nem él, de akkor már semmit sem tud. Szóval a bedobozolt macska számára egyetlen létezés van.  Az egyenlet eredménye így 1 lesz: X+1 egyenlő 1, ahonnan X egyenlő nulla. Ergó, nincsenek megfigyelők, és a dobozon kívül megszűnik minden valóság. Végeredményként kapunk egy nagyon boldog macskát, aki, ha mindezzel tisztában van, akkor örül neki, hogy ő és a szájában levő baktériumok túléltek mindenkit a doboz bezárását követő világvége után az utolsó létező valóságban. Maguk a megfigyelők a macska szemszögéből tekintve kinyírták magukat, és mindent, ami körülveszi őket, minket is beleértve.

A tanulság, hogy ne zárogassunk kóbor macskákat halálosan veszélyes dobozokba, mert még a végén valóra válik, és nem leszünk többet. És mi az egészben a jó? Hát az, hogy sem Schrödinger, sem senki más nem hajtotta még végre ezt a kísérletet, mert ha bárki is megtette volna, akkor a világegyetem egyetlen dobozra korlátozódna, és mi abban biztos nem lennénk benne.

A dobozban kialakított veszélyfaktor: egy instabil radioaktív urán darab, ami megjósolhatatlan időpontban bocsájt ki sugárzást. Jár hozzá egy Geiger-Müller sugárzásdetektor, ami lelövi az áldozatot, azaz a puska, amivel összekötik. És akkor most mentsük meg a macskát! Dobjunk be a dobozba egy instabil urán darabot, és kész. Schrödinger barátainak a gondolatkísérlethez az is elég, hogy az urán vajon sugárzik-e vagy sem. És íme, előállt a két lehetőség a sokvilág-elmélet tanulmányozásához. Láthatjuk, hogy a további körülmények mennyire elkomplikálják a dolgokat. Mindezzel pedig megmentettünk egy házi kedvencet a mutáns haláltól. Vagy a dobozból nézve elvettük a macskától az ötven százalék esélyét az életben maradásra, illetve a későbbi éhhalálra, mert kajáról senki sem beszélt (feltételezve, hogy azért levegője lenne elég).

SLZ