2013. augusztus 4., vasárnap

A zaj

A zaj - Simon Lehel Zoltán



1980 Románia, Nagykároly valahol a külvárosban.

Augusztus van, éjjel 11 körül járhat az idő, nem tudom pontosan. Az óra csak ketyeg, de össze-vissza jár. Egy „vekker” vagy késik, vagy siet, de ennek mikor milyen kedve van. Mintha saját életet élne. Egy szúnyog távolodó, majd közeledő zümmögése idegesít. Csápolok az orrom előtt, hogy elzavarjam, de ez semmit sem ér. Nagyanyám mondta, hogy tegyek egy diófaágat a szobába, és az elzavarja a vérszívót, csakhogy attól nekem se lenne maradásom.

Kinyitom az ablakot, hogy jöjjön be egy kis hűvös esti levegő. Rágyújtok egy Kossuth cigarettára, és hallgatom, ahogy a tücskök cirpelnek. Idegesít, hogy már két éve leadtam a kérvényt a hivatalban a telefon bekötésére, és még mindig nem bírálták el. Kellemetlen mindig bemenni a postára, és még az is lehet, hogy az ismerősöm, akit fel akarok hívni, nincs is otthon. Talán csak az álmatlanság készít ki, nem tudom. A parázs már szinte süti az ujjam. Még szívok a csikkből egyet, aztán elnyomom.

Pirkadatkor a szomszéd átkiabál a kerítésen, és jó reggelt kíván. – Magának is – válaszolom. A kútból hideg vizet merítek, és a lavórba öntöm. Mosakszom, kissé megrezzenek, ahogy a friss víz a bőrömhöz ér. Jól esik.

Katt – mintha a csörlő fogantyúja kiakadt volna, de az a helyén van, nem mozog.

Katt-katt.

– Hé, szomszéd! Mi ez a zaj?

– Csak a kutya forgolódik a házában. Új láncot kötöttem a nyakába, mert a régit elszakította.

– Hát a Legénynek az a kis vékony lánc meg se kottyant. Az a kutya olyan erőbe van, hogy szántani lehetne vele.

Elindulok az állomásra, hogy felszálljak a szatmári személyre. Van egy kis elintéznivalóm a megyeszékhelyen. Míg várom, hogy a vonat elinduljon, egy bakter kalapáccsal kótogtatja a vagon kerekeit. Jön a jegyszedő, és megkérdezem tőle, hogy miért ütik a kerekeket.

– A szabályzat előírja, hogy bizonyos időközönként – bla, bla, bla. Mondja, ami a vasutasok könyvében áll – és amennyiben az acél nem a megfelelő érces hangon cseng, hanem tompán kong, ott az anyagban repedés feltételezhető, és a kereket a legközelebbi szerelővágányon ki kell cserélni. Ilyenkor a vizsgáló személy a sérültnek vélt alkatrésznél megáll, és megjelöli.

 Az előbb hallottam, hogy az egyik ütés hangja más volt, mint a többié. A vizsgáló személy pedig tovább haladt, és ügyet sem vetett rá.

– Ja, hát a Nelu az süket.

Feri barátommal ezt mindig eljátszzuk, amikor arra a vonatra osztják be, amin utazom. Az ismeretségre való tekintettel ilyenkor nem költöm a pénzem jegyre. Leszerelt vasúti alkalmazottként ismerem a városon áthaladó járatokon szolgálatot teljesítő elvtársakat. Jómagam a rendszer számára nem nyilvánultam megbízható polgárnak, mert nagybátyám alaposan helyben hagyott két párttitkárt, amikor a feleségével akartak mocskolódni, és rokoni alapon ezért engem fiatalon menesztettek. Amúgy sem voltam közéjük való, de egyéb híján elvállaltam az állomási munkát, és a henyélésért járó jó fizetés miatt átmenetileg hanyagoltam a méltóságom. Ez nem az a világ, ahol az embernek elvei lehetnek. Azt hiszem, hogy a telefonra várhatok még egy darabig. A kommunikáció részleges szabadsága talán majd egy másik rendszerben megadatik nekem is, de félek, hogy én azt már nem érem meg. Apám mesterségét folytatva ácsként keresem a kenyerem, bár a szakmára nincs már akkora kereslet, mint a kommunizmus előtt. Rokonom sincs már, aki segíthetne. A tavaly bátyámék is meghaltak autóbalesetben.

Ahogy Domahida vashídján halad át a vonat, a vagon erős rugói enyhén fel, le ringatnak, és a fémpillérek lüktető kattogásának néhány másodperces rideg üteme megmarad a fülemben. Félálomban az élmény hipnotikusan kábít.

Néhány nappal később a kattogást otthon újra hallom. Legény nem kelthet ekkora zajt az új láncával. Bekapcsolom az elemes Sokolt, ahol a népvezér szónokol. A kótogás abbamarad. Az adásra rátelepedik valami zúgás. Kikapcsolom a készüléket, az agymosás amúgy sem érdekel. A rádió elhallgat, de a hangszóróból továbbra is zaj szüremlik ki. Az óra ketyegése is hol gyorsabb, hol lassabb. Megszédülök. Gondolom, csak a fáradtság teheti, meg az a büdös cigi. Nem is szeretem.

Reggel kialvatlanul ébredek. Csend vesz körül. Végre elállt a zúgás. A kúthoz megyek. A csörlőt letekerem, a lánc nyikorog a hengeren, és a vedret megmerítem. A visszacsepegő víz csobogása természetellenesen visszhangzik.

Eltelt egy újabb éj, és egy újabb reggel. Csak a zúgásra gondolok. Most nem gyötör, de félek, ha zajt csapok, az égész újra elkezdődik. Ki kell mennem a vonathoz, de egyetlen porcikám sem kívánja.

A vagonban ülve látom a kalapácsos fickót közeledni. Csak most rá ne kezdjen. Annyira izgulok, hogy csorog rólam a víz. Az ablakon keresztül bámulok, és váratlanul ér, ahogy a fülke tolóajtaját Feri hirtelen odacsapja. Szinte felállok a helyemről ijedtemben. Látom magam az üvegben. Sápadat vagyok, talán már nem is élek.

– Te, Feri! Volt már veled olyan, hogy csak úgy mindenféle zajforrás nélkül valamit mégis hallottál?

– Mikor még kezdő jegyszedő voltam, a hosszabb utak után otthon is hallottam a vonat zakatolását.

– És elmúlt?

– De el ám. Én már a szerelvényen sem hallom a sínek énekét – jóízűen röhögött az általa kitalált szófordulaton.

Feri szavaitól reménykedni kezdtem, hogy talán meg fogom szokni ezt a pszichés állapotot. Mindjárt áthaladunk Domahidán. Remegek, nehogy a vashíd zajától ismét rám törjön a kattogás, és az őrületbe kergessen.

Átértem fölötte, és még jól vagyok.

Majténynál megint hallom a zajt. Rájövök, hogy csak elbóbiskoltam, és a Kraszna fölötti fémpalló és a vonat rövid együttléte dörömböl a fülembe. A kimerültségtől, és a megkönnyebbüléstől elalszom. Ijedten ébredek, a szívem hevesen ver, az ablakon a fényt az egymásután rohanó vasoszlopok törik meg, a gyomrom fel, le mozog. Szatmáron vagyok, és a Szamos fölötti vashídon haladunk át. Ez a zaj most sokkal erősebb, mint máskor. Mintha a híd most dőlne össze. Éles fájdalom hasít a fejembe, és elájulok.

A sürgősségin térek magamhoz. Nem foglalkoznak velem, öt perc sem telik el, és már a kórházon kívül vagyok. Keresek egy talponállót, és kérek egy felest. Mintha apró seprűk szántanák végig a torkomat. Ilyen az olcsó vodka. Ezt nem minőségi fogyasztóknak találták ki. Fel kéne szállnom a buszra, de már oda sem akarok felülni. Kérek még három pohárral, aztán haza indulok. A mai napnak már úgy is mindegy. A kisállomáson szállok csak fel a vonatra, hogy a Szamoson ne kelljen még egyszer átmennem. A pia megtette a hatását. Feri Károlyba érve felébreszt, és boldogan tapasztalom, hogy végre itthon vagyok,.

Kitt-katt, brrr, taka-taka.

A zajok armadája az őrületbe kerget. A rádiót kivágtam a szemétbe, az ajtót és ablakot bezártam. Három napja nem tettem ki a lábam a szobából. Már a szesz sem segít. Csak jobban felerősíti a hangokat. Nem tudom, hogy honnan jönnek, de bármerre megyek, követnek. Mások nem hallják, azt hiszem őrültnek néznek. Lehet, hogy az is vagyok. Amilyen erősen csak tudom, állon vágom magam, de már ahhoz is alig van erőm, hogy a kezem felemeljem. Az első ütéstől csak megszédülök. A második már jobban sikerül, elbukok, és a padlóba verem a fejem. Kábultan térek magamhoz. Nem hallok mást, csak a padló nyikorgását, de a kín emléke nem hagy nyugodni. Annyira félek attól, ami volt, hogy már nem vagyok ura a testemnek. Olyan erősen kaparom a padlót, hogy a körmöm leszakad. Nagyon fáj. Keresek egy zsebkendőt, hogy az ujjamra tekerjem. Elviselhetetlenül büdös van bent, muszáj kinyitnom az ablakot. Kint csendesen zizegnek a levelek az enyhe szélben. Azt hiszem, nyugodt vagyok. Végre elmúlt.

...

– Mi történt ezzel az emberrel? – kérdezte az újságíró a helyszínre kiérkezve a halottkémet.

– A test első ránézésre tele van kisebb zúzódásokkal. Az áldozat a fülében csavarhúzóval halt meg. Mindkét dobhártyája beszakadt.

– Szörnyű. Öngyilkosság?

– Talán csak kísérlet, de nem a sérülésekbe halt bele. A halál oka egyszerű szívroham.

– Szerencsétlen sokat szenvedhetett. Ezt a rémtörténetet úgysem írhatom meg. Cenzúráznák. A sajtóban majd csak egyszerű szívrohamként fog megjelenni a haláleset. Milyen szép csörgőóra. Vajon mit kereshet az ágy alatt?

– Ha tetszik magának, nyugodtan vigye haza. Az áldozatnak nincs hozzátartozója, az államé lesz minden vagyona.

Délután az újságíró hazaér, és a feleségének mutatja a helyszínről hozott tárgyat.

– Már rég szerettem volna egy ilyet, de sehol sem találtam – mondta a feleség.

– És még fizetni sem kellett érte.

Az asszony kiment a konyhába.

Katt.

– Drágám! Mi ez a zaj? – kérdezte az újságíró.

– Én nem hallottam semmit.

– Lehet, hogy csak képzelődtem.

Katt-Katt.