2013. július 24., szerda

Az erdő magja


Az erdő magja – Simon Lehel Zoltán

Volt egy völgy, s a völgyben egy erdő. Dús lombú fák ágai közt ezernyi kismadár koncertezett. Néha egy-egy öreg fa megfakult. Leveleitől megkopaszodott, kérge levált, törzse elkorhadt. A haldoklók csendesen jelezték az idő múlását, melytől senki sem félt. A matuzsálemek hirtelen ropogással zuhantak a földre, majd a pillanatnyi csendet egy tücsök cirpelése törte meg. Őt követte az első rigó dala, amire hamar az erdő minden hangja válaszolt, és az egység újjá lett. A zöldek elbúcsúztak ősüktől. Mindnyájan tudták, hogy egyszer ugyanarra a sorsra jutnak, de az élet jobban foglalkoztatta a virulókat az elkerülhetetlen jövőnél. A harmónia megtörhetetlennek látszott.
Egy napon mogorva gépek keserű brummogása telepedett a tájra. A fiatal, egészséges törzsek elváltak gyökereiktől, és elszakadtak a völgy tápláló anyaföldjétől. Az irtás felkészületlenül érte az erdőt, ámbár hiába sejtette volna a favágók jöttét a természet, amúgy sem tudott volna ellene tenni. Az elősegített elmúlás a fákat aggodalommal töltötte meg, és már nem fogadták el olyan természetesnek, mint az idősek békés távozását. Az erdő eltűnt, a csicsergő szimfóniák elnémultak. Alkonyatkor néhány bogár zümmögése emlékeztetett csupán a régi szépségre. Az aljnövényzet azonnal elterjedt, és megfojtotta az apró sarjakat, a friss magoncokat.
Egy a talajba süppedt mag a fenti világról mit sem tudva csírázni kezdett, amikor az emberek teherautókkal a völgybe kezdték hordani a szemetet. A csodás erdőt hulladéklerakóvá hervasztották. A pillepalackok, tisztítószeres flakonok, elektronikus maradékok, téglatörmelékek halmai alatt az életnek nem volt esélye megmaradni. A dombok között lánctalpas markoló taposott utat magának. Az erdő utolsó csemetéjének eme sanyarú körülmények között valahogy mégis sikerült a felszínre törnie. Csendben növekedett, és abban reménykedett, hogy ha elég magas lesz, akkor lát majd egy másik fát. A csemete már egy méteres volt, amikor egy szeméthegy omlott rá, és kettétörte azt. Az újabb hajtás nehezen fejlődött, de miután sikerült megerősödnie, oldalsó ágakat kezdett növeszteni, és lombkoronája egyre dúsabb lett. A következő tavasszal már verebek fészkeltek az ágak között. A fa igazi színfoltja lett a szeméttelepnek.
Az évek múlásával a törzs megvastagodott. Került bele néhány szeg, drótot tekertek rajta körbe, amit végül a kéreg benőtt, de a fa továbbra sem látott másik lombot. Magvait a földre hullatta, és az apró csemeték némelyike kikélt. Egy nap a fa rosszul kezdte érezni magát. A levele megfakult, a rügyek nem fejlődtek, és utódai elszáradtak. Az esővíz a talajba mosta a szemétből a káros anyagokat, és megmérgezte a humuszt. A fa bánatában elkezdte megtisztítani a földet. Gyökerével felszívta a káros anyagokat, és a lehulló levelekben a szél messzire sodorta a nehézfémeket és mérgeket. A talaj pH-ja kezdett visszaállni, de a fát a munka elfárasztotta. Újabb sarjak növekedtek, majd ismét elhulltak. A fa munkájának mintha nem lett volna más eredménye, csak az, hogy neki szenvedést okozzon. Bármelyik hajtás, amelyik növekedésnek indult, előbb, vagy utóbb az enyészeté lett. A rothadó szeméttelep bűzében a fakuló kérgen meglátszott a fásultság. A fa képtelen volt a környezet mocskával azonosulni, és elfogadni a tényt, hogy a világ melyben van, teljesen élhetetlen.
A magány némaságában azon töprengett, hogy önmagát nem kímélve mennyi erőt fektetett abba, hogy környezete jobb legyen. Minden munkája a szeméttelepé lett. Mélyebbre áshatott volna gyökereivel, hogy tisztább vízhez jutva magasabbra nőhessen, és erősebbé válhasson, de a fa nem tudott énközpontúan gondolkodni. Ő közösségben tervezett élni, vagy legalább egy közösség alapjait megteremteni azok számára, akik utána lesznek. A síri szeméttelep fertője azonban a világnak tetszetősebb volt, mint az erdő gondolata. Egyetlen mag nem vehette fel a versenyt az iparból származó elhasznált termékekkel. Csupán ennyi lett volna az élet? Remény, majd a szenvedés, és az utolsó, ami még maradt ennek a kérges szívnek, az a minden munka haszontalanságának érzése, és a tehetetlenség béklyójának fojtogatása?
A megöregedett fa szerteágazó gyökerei közt egy napon kis zöld száracska és levelecske nyúlt a fény felé, mely nem a sajátja volt, hanem az egyik magocskáé, ami ott megrekedt. Ez a kis magoncocska lágyan csiklandozta a vénség meggörcsösödött gyökerét. Az öreg szelíden figyelte, hogy mi lesz a sorsa ennek az újszülöttnek. Nem úgy fejlődött, mint ahogy a régi fák. Kisebb volt, ellenben bokrosabb.  Levelei apróbbak lettek, de zöldebbek. Vékonyka ágaival nem tűnt valami életerősnek, mégis egyenletesen fejlődött, és nem száradt el, mint tucatnyi testvére azelőtt. Az öreg fa meggyötört gyökereit összefonta a fiatal csemetéével, és minden megmaradt erejével éltette azt, és a reményt, hogy egyszer lesz még erdő a szeméttelep helyén.