Simon Lehel Zoltán – Ragyogás
A világ teremtésének kezdetén, mikor még csak az ég létezett, a csillagok pedig még nem világítottak, az Úr egy égitestet keresett, ami majd helyette árasztja el fénnyel a növényeket, az állatokat és az embert. Az égitestek azonban nem akarták elvállalni a feladatot. Hálátlanok voltak, magukkal és egymással akartak foglalkozni, kedvük szerint égni és fényleni, megkötések és szabályok nélkül. Mert az, aki elvállalná a feladatot, le kellene mondjon a szabadságról, az önzésről, többé egy pillanatig sem cselekedhet a maga szándékai szerint, mert az életet gondozni komoly feladat. Nem lehet jobban ragyogni, vagy kevésbé lángolni, nem táncolhat sebesebben, és nem állhat meg pihenni egyetlen percre sem.
Egymilliárd év telt el, mire egy a legkisebbek közül megunta, hogy az erősebbek őt csak játéknak használják. Csöppnyi, száztrilliárdszor százbilliónyi tömege arra sem volt elég, hogy begyúljon, arra pedig végképp nem, hogy megvédje magát a nála milliárdszor nagyobbaktól. Ő így sem tudott kedve szerint szórakozni, így hát megkereste az Urat, aki megosztotta vele gondolatai egy részét, és elfogadta a felkérést. Kapott még egyszer ugyanannyit tömegéhez, és nekilátott lassan izzani. A többiek látva, hogy egy közülük hirtelen megnőtt, perlekedni kezdtek, és ők is követelték a magukét. Az Úr azonban, hogy kérését egyikőjük sem kívánta teljesíteni, ellenben irigységük elhatalmasodott rajtuk, és merő önzésből ellene fordultak, megbüntette őket. Mindegyiket szétszórta az égen, és nem engedte őket helyükről elmozdulni. Soha többé nem játszhattak egymással, még beszélgetni sem tudtak senkivel. Egy-kétmilliárd év múlva már mindegyik azért sírt, hogy legalább egy kis bolygót kapjon, amivel elgurigázhat. Néhányan kaptak is, de miután azok milliárd évig keringtek körülöttük, megunták őket. Élettel akartak játszani.
Ez a kérésük viszont nem teljesülhetett. Az élet ajándéka csupán a Napnak adatott meg, aki ez idő alatt már a Holdat formálta, hogy a Föld éji felét is láthassa benne. Mert a Nap is önző volt, nem jó szándékból akart engedelmeskedni a kérésnek, hanem, mert az Úr terveiben látta az embert, és szépnek találta. Testvéreivel nem foglalkozott, néha gyorsabban forgott, máskor lassabban, pályára kényszerítette a bolygókat. Aszteroidákat irányított és ütköztetett. Hatalmas gázcsóvákat lövellt ki, és idővel mindent a helyére tett. A Föld megtelt vízzel, lassan oxigénnel, kialakult az ózon, moszatok, algák jelentek meg, és a bolygó életre kelt. Egyre színesebb és szebb lett.
A Nap már kilencmilliárd éve ragyogott, és megöregedett. Várt és várt, de az ember ideje még mindig nem jött el, pedig a föld, a vizek és a levegő is tele volt már élettel. Aztán egy napon valami, ami még nem volt ember, de már hasonlított rá, előbújt a lombok közül és felnézett az égre. A Nap óvón figyelte, és leste minden mozdulatát. Telt-múlt az idő, és a majomból ember lett. De a Nap csalódott. Ő sokkal szebbnek képzelte el. Ezért dolgozott annyit? Ha tovább hagyta volna, hogy a nagyobbak játszanak vele, ennyi idő alatt elvehetett volna magának annyit belőlük, hogy mostanra akár ezerszerese lehetne önmagának. Vívódott magában. Dúlt-fúlt, és észre sem vette, hogy kicsivel hevesebben ég a kelleténél. A Földet előbb elárasztotta a víz, sok növény és állat pusztult el. Az ember viszont fölülemelkedve a nehézségeken, elkezdte használni az eszét. A Nap észrevette, hogy indulatai milyen veszélyesek, és, habár nem is olyan lett az ember, mint szerette volna, megijedt, hogy elpusztul az élet, és nem sarjad ki újra. Akkor viszont arra az unalmas öröklétre kényszerülne, mint testvérei. Visszafogott lobogásából, és megpróbálta helyreállítani a bolygó ökoszisztémáját. Az élet melegágya most hideggé vált. Beköszöntött a jégkorszak. Az embernek ismét használnia kellett eszét. Állatbőrökbe bújt, és a jégben talált magának menedéket. A Nap megfeledkezett róla. Tízezer év nem hosszú idő, csupán egy pillanat, de elfelejtette az embert, mert el akarta felejteni. Csalódást okozott neki, amire nem akart emlékezni. De elolvadt a jég, és ismét megpillantotta őt. Már sokkal szebb volt, majdnem olyan, mint amilyennek elképzelte. Vádolta magát, hogy így magára hagyta a fajt, akiért szakított hajdani fiatal életével, és akik az ő figyelme nélkül is képesek voltak megállni helyüket, akik az ő meggondolatlansága és hevessége miatt akár el is pusztulhattak volna, mint megannyi másik faj, mert ő nem volt képes uralkodni magán. De nem hibáztatta magát tovább, nehogy újra előidézzen egy katasztrófát. Egyetlen pillanatnyi kiegyensúlyozatlansága az embereknek életeket jelentene. Ő sem volt tökéletes, neki is tanulnia kellett ahhoz, hogy bölcs legyen. Az ember rövid élete ellenére mégis gyorsabban tanult nála. A Nap nem tudott beszélgetni senkivel, nem érték hatások, nem gondolkozott. Az univerzumot ismerte, de azt nem tudta, hogyan kell élni vagy szeretni. Mégis ő volt az egyetlen csillag, akinek voltak olyan vágyai, melyekről azt hitte, hogy túlmutat önmagán. Mivel azonban keveset tudott, nem fogta fel, hogy még mindig önző. Még mindig várt a tökéletes emberi lényre, akire vágyott már jóval azelőtt, hogy a Föld forogni kezdett volna. Az ember, akiért mindent vállalt, akiben a hitét már többször is elvesztette és visszanyerte.
Az emberrel együtt ő is elkezdett gondolkodni. Kilencmilliárd évvel ezelőtt ő volt a legkisebb. Mostanra nagyra nőhetett volna, de mi értelme lenne, ha csak magával törődne. Mára sokkal bölcsebb lett testvéreinél, azok hozzá képest szinte halottak. Örök magányra kárhoztatva önnön hibáik miatt csupán anyagi fényük ragyog, de az értelemnek parányi szikrája sem izzik bennük. Végtelen időt kaptak, de úgy látszik, hogy a határtalan élet nem motiválja az elmét növekedésre. Nincs lényük és nincsenek önálló gondolataik. Mind ugyanarra vágyik. Saját szabadságára, és eszükbe sem jut, hogy hibáztak, hogy megbánják gyarlóságukat, hogy bocsánatot kérjenek önzőségükért. Nem vádolja őket senki, és nem tesz fel nekik senki sem kérdéseket, hogy megválaszolják őket. Maguknak okozták szomorú sorsukat, és nem az a legfájdalmasabb, hogy magányosan senyvednek, hanem, hogy sosem fogják felfogni létüket, tettüket, és hogy mennyit vesztettek. Ha a tudat valaha is beléjük hasítana, talán kiszabadulnának saját rabságukból, sokmilliárd év alatt egyetlen gondolat is virágot hajtana. Elvesztek örökre. Az ember mégis, ha az égre néz, éjszaka őket keresi, tőlük remél örömöt és boldogságot. Ők inspirálják, és nem én. Én csak a termésért felelek. Gyakran még szidnak is, ha túl meleg van, vagy, ha túl hideg. Bezzeg tőlük nem várnak el semmit. Tőlük, akik sosem akartak törődni velük.
Észre sem vette, de megsajnálta a többi csillagot. Már tudott uralkodni indulatain, legalábbis azt hitte. Egyre bölcsebb lett, és mikor megbizonyosodott róla, hogy már többet nem tudhat, az ember rácáfolt. És idővel azt is megtanulta, hogy sosem lehet biztos abban, amit tud. Pedig tudása már túlmutatott minden értelmen az univerzumon belül.
Már annyi milliárd ember élt a Földön, mint ahány éves volt ő és ekkor megpillantotta a lányt, akire mindig is vágyott. De ez a lány több volt, mint amit ő elképzelt, pedig volt ideje vágyait és álmait szépítgetni. Azért élt eddig és mondott le mindenről, azért lettek testvérei száműzöttek, és azért fosztotta meg magát társaságuktól immáron kilencmilliárd éve, hogy néhány évig pusztító sugarainak keskeny spektrumaival megsimogathassa a lányt. A lányt, aki nélkül nem lett volna élet, aki nélkül még mindig cikáznának a csillagok az égen, aki nélkül a Nap már ezerszer hatalmasabb lehetne, és aki nélkül nem lenne az a fajta boldogság, amit most érez, mert nélküle sosem lett volna képes ezt átélni sem ő, sem senki más. Mert ha ő nem vágyott volna erre a lányra, akkor sosem fogadta volna el a felkérést. De most itt van, amiért dolgozott. Láthatta, de nem ölelhette. Szerette és féltette, és jobban vágyott rá, mint azelőtt, pedig már létezett. És hevesebben kezdett izzani, plazmája nagyobbakat lövellt az űrbe, mint bármikor, indulatait nem tudta féken tartani. Mikor már azt hitte, hogy mindennel meg tud birkózni még akkor is, ha megkérdőjelezhetőek lesznek ismeretei, újra ő maga lett megkérdőjelezhető. A Föld újra melegedni kezdett, a jégsapkák hírtelen elkezdtek olvadni, a vízszint emelkedett, és látta, hogy elfojtott indulatai kitörnek belőle és megölik azt, akit szeret, akiért élt, akit éltetni akart. Már nem volt képes ellátni feladatát. Egyetlen dolgot tehetett. Elhagyja testét, melyből kilépve az tovább fogja táplálni a Földet, de végtelen életének véget vet örökre. Kilencmilliárd év néhány napért. Nem bírt volna tovább élni a tudattal, hogy képtelen vigyázni hosszú életének egyetlen értelmére. Boldogan áldozta fel magát, habár a lány semmit sem tudott róla és az elmúlt kilencmilliárd magányos évről.
Kilépett testéből, és ahelyett, hogy megszűnt volna létezni, kinyitotta szemét, és látta az égen lelketlen régi testét ragyogni. Magára pillantott, újjászületett. Saját régi fényétől elvakult, megértette, hogy az emberek miért az éjszaka csillagait szerették helyette. Többet tudott, mint bárki, és elfogadta, hogy ő is csak ember.
