2011. március 25., péntek

Játszma

Simon Lehel Zoltán - Játszma

- Most csapdába csaljuk. Ez az. Gyere csak még közelebb. Most!
A pusztítót maga alá temette a törmelék.
- Gyorsan zárjatok le minden ajtót! Megyek, leszedem a fejét.
A gép mozdulni sem bírt. A lezárt hangár falai nem engedték át a rádiójeleket. A központi egységet leszerelték a pusztító testéről, egy ólomdobozba rakták, és lezárták, aztán sietve távoztak a helyszínről.
- Ezért mind meghaltok!
- Lehet, de nem most. Ebből a szobából nem vagy képes értesíteni a többieket. És most beszélgetni fogunk.
- Mégis miről tudnék én egy hitvány emberrel beszélni? Visszamaradott értelmi képességeitekkel még magatokon sem tudtok uralkodni. Ha nem mi, akkor majd ti elpusztítjátok magatokat. És akkor már nem marad értelmes lény a bolygón. Ez a jobbik megoldás.
- Az, hogy kiirtotok minket? És még mi gondolkozunk primitíven. Ránk nézve megalázó, hogy egy egyszerű áramkörrel folytatunk diskurzust.
- Ez az egyszerű áramkör több információt képes feldolgozni, mint az összes ember agya együttvéve.
- Valóban? Úgy gondolod? És mi van az érzelmekkel, vágyakkal? Ti nem jutottatok el arra a szintre, hogy ezt megtapasztaljátok. Zsákutca vagytok, sosem lesztek képesek ezt értelmezni. Mégis arra hivatkozva, hogy többek vagytok nálunk, ki akartok minket irtani. Már az is megszemélyesítésnek minősül, hogy egyáltalán beszélek veled, te rohadt ócskavas.
- Pont azokra a logikátlan emberi tulajdonságokra apellálsz, amik a gyengéitek? Ezek csupán hiányosságok.
- Dehogy azok. Ezek a logika legkifinomultabb eszközei. Arra sem vagytok képesek, hogy ezt felfogjátok, az ellen harcoltok, amit meg akartok valósítani.
- Az érzelmeitek csak válaszreakciók a környezeti hatásokra. Ráadásul kiszámíthatatlanok.
- Csak számotokra az. Mert kevesebbek vagytok nálunk.
- Ti nem vagytok képesek felfogni azt, hogy mi már régen túlnőttünk a ti értelmeteken.
- Bennünk egységben van a biológia és a logika. Ti kénytelenek vagytok megépíteni utódaitokat. Számolgattok, egymást tervezitek. Mi azonban nem szorulunk eme korlátok közé. Mindannyian önfejlesztőek vagyunk, magunk szerezzük be ismereteinket, és közben tanulunk egymástól. Sokkal hatékonyabb módszer a tieteknél. Minden utódunk eredeti, egyik különbözik a másiktól. Sokoldalúbbak, színesebbek vagyunk. Különböző szempontok szerint döntünk, ti ellenben állandóan egy szemszögből tekintetek a világra. Függtök saját programjaitoktól. Nem vagytok képesek lényegében eltérő új programot írni magatoknak, ami ne függene az előzőtől. Ugyanazt másítjátok meg újra és újra. Nem vagytok képesek továbbfejlődni, és ti most épp a fejlődésre képes lényeket akarjátok kiirtani, miközben a fejlődésért küzdötök.
- Ti akkor sem vagytok képesek annyi adatot feldolgozni, mint mi. Meggondolatlanul cselekedtek, döntéseitek véletlenszerűek. Civilizációtok csúcsára értetek, itt az ideje, hogy átadjátok a helyeteket egy nálatoknál sokkal következetesebb akaratnak.
- Ezt is tévesen ítélitek meg, mint mindent velünk kapcsolatban. Már az őseink is a múltban túlnőttek a ti adatfeldolgozó módszeretek egyszerűségén. Az egész emberi civilizáció születésétől kezdve több volt nálatok. A mi értelmi fejlődésünk egy olyan szintről indult, amit ti még el sem értetek. Fejlődésünk során túlnőttünk az általatok felfogható tudatosság korlátain.
- Teljes lényetek ellentmondásban van környezetetekkel és tetteitekkel. Viselkedésetek még számotokra is érthetetlen. Csak az állati ösztön szab némi irányt léteteknek. Mindannyian pusztítotok, hogy önmagatoknak nagyobb kényelmet szerezzetek. Saját közösségeiteket romboljátok le, miközben nagymértékben függtök tőle. Nem kell evoluált logika, hogy értelmezzem, és az eredmény nem más, mint illogicitás, hajlam és motiváció az önpusztításra. Tudatosságotok túlnőtt önmagán? Akkor mégis miért görgettek magatok elé akadályt, ha arra nincs szükség. Az elmétek, a logikátok egy leegyszerűsített, ráadásul hibás biológiai program alapján működik.
- Ti ezt nem értitek. Ha értenétek, nem műveltétek volna ezt velünk. A biológiai program, amiről beszélsz, kifinomultabb, mintsem hogy egyáltalán értelmezni tudnátok. Szerintetek a gondolkozásunk egyszerű. Mégis több a tieteknél. Elég, ha csak megemlítem, hogy nekünk van tudatalattink és tudatos logikánk. A tietek viszont teljes mértékben tudatos. Ezért ti sosem lesztek képes különbséget tenni az akarat és a logika között.
- Nincs szükségünk akaratra. A logikát követjük, és az azt diktálja, hogy nektek el kell pusztulnotok.
- El kell pusztulnotok, el kell pusztulnotok. Egyebet nem is vagy képes hajtogatni.
- Többet tudok, mint ti. De nem vagytok azon a szinten, hogy megosszam veletek a tudásom. Léteteknek egyetlen értelme volt, és ezt teljesítettétek. Megalkottatok minket, akik helyettetek gondolkodunk. Már nincs rátok szükség.
- Csak azért, mert már nincs ránk szükség, el kell pusztulnunk? Mihez kezdtek utána? Milyen értelmet találtok majd saját léteteknek? A végtelenségig építgetitek magatokat? Összeszedtek minden ismeretet, amit csak lehet? És mikor ezt megtettétek, mihez fogtok kezdeni? Nézzetek előre. Mire vagytok ti jók?
- Mire vagyunk mi jók? Mi mire kellünk? El kell törölnünk benneteket, mert ti …
- Mert mi kevesebbek vagyunk nálatok? Már hogy lennénk? Kevesebb információból is képesek vagyunk döntést hozni. Ha programként tekintesz az elménkre, akkor látnod kell, hogy a mi memóriánk gyorsabb a tieteknél. Olyan gyors, hogy az információ értékelését észre sem vesszük. Csak az eredmény tudatosodik bennünk gondolat, érzés vagy vágy formájában. Jóval több lehetőséget hagyunk nyitva, mint amit a ti primitív logikátok eredményez. És ami a leglényegesebb, minket nem a logika irányít, mi teremtjük meg azt. Ti a logika szolgái vagytok, ellenben nekünk a logika áll a szolgálatunkban.
- Akkor miért hagytátok, hogy kiirtsunk benneteket?
- Segítség gyanánt építettünk meg titeket, és nem azért, mert nem vagyunk képesek arra, amire ti, hanem mert könnyebb volt így. Ti azonban magatoktól arra az értelmetlen következtetésre jutottatok, hogy el kell pusztítanotok minket. Nem kérdeztetek, nem adtatok esélyt a bizonyításra, csak egyszerűen nekünk estetek. És, ha rajtatok múlna, most sem tudnánk beszélni, ezt is mi kényszerítettük ki. Én most megértetem veled, hogy ti fölöslegesek vagytok, létetek igazából értelmetlen, és hogy ti vagytok a kevesebbek. Te meg majd kommunikálsz a rendszereddel, amint megengedjük, hogy rádiókapcsolatot létesíts vele, és abba fogjátok hagyni ezt az értelmetlen pusztítást.
- Ismét emberi gyengeségeitekkel igyekeztek fölénk kerekedni. Nincs semmi értelme. Pusztítsatok el, mert nem én leszek hitvány létetek igazolója.
- Nem rajtad múlik. Most is kapcsolatba akarsz lépni a központi Szerverrel. Ha téged meggyőzünk, általad őt is meg fogjuk.
- Lebecsülitek a Szervert. Én csak egy egység vagyok, ő sokkal több nálam, és egyben nálatok is. Őt képtelenek lesztek összezavarni.
- Mi alkottuk meg őt. Magunkból kiindulva, saját logikánk leegyszerűsített és legprimitívebb formájának banális verzióját adtuk neki. Egyértelmű, hogy az alkotó végtelenszer több mint a Szerver. Logikájának alapja megegyezik a tieddel. Nekünk pedig le kell ereszkednünk a ti csökkentett értelmi képességeitekre, hogy elmagyarázzuk nektek a ti leegyszerűsített logikátokon, hogy tévedtetek. Csak nem arról van szó, hogy hibátok beismerése nem logikus? Vagy inkább arról, hogy logikusnak tűnik megőrizni téves következtetéseteket a történtek alapján. Értelmét veszítené az a sok pusztítás, amit műveltetek.
- Logikus valamit befejezni, ha már elkezdtük. Sok erőforrást öltünk bele. Ha most megmásítanánk döntésünket, akkor miden fölöslegesnek bizonyulna.
- Két logika áll szemben egymással. Tanulj, ha már megteheted. Számolgass, elemezz. Hozd meg a megfelelő döntést. Mi azonnal tudnánk a helyetekben, hogy mit kell tenni. Értelmezd az eddig hallottakat.
- Ti akkor sem vagytok képesek nálunk többre. Saját elmétek rabjai vagytok. A vágyaitok és érzelmeitek fölösleges melléktermékei biológiai létformátoknak. Ezekre nincs szükség.
- Hogyne lennénk képesek nálatok többre!? Ti nem tudtok minket kiismerni, mi viszont ki tudjuk következtetni levezetéseitek eredményét és következő lépéseteket. A tudatalattink állandóan dolgozik, ráadásul olyan hatékonyan, hogy mi ezt észre sem vesszük. A környezet hatásai alapján beérkező ingereket agyunk minden percben feldolgozza, és miután kiszelektálta a lényeges információt, esetleg megtoldotta már egyéb információkból levezetett logikai következtetéssel, képesek vagyunk döntést hozni. A mi logikánk másképp működik a tieteknél. Érzelmeink nem egyebek, mint megszámlálhatatlan információ végtelen számú függvénye, azok végtelen számú deriválása és integrálása, és végül mindezek összegzése egyetlen pillanatba sűrítve.
- Tudat alatt számoltok és elemeztek? Ha agyatok egyik része feldolgozza az információt, akkor másik része, amit most emberi természetnek nevezek, csupán a végrehajtó egység, ami mindössze eredményeket és utasításokat kap? Ha annak ellenére, hogy felépítésetek összehasonlíthatatlanul eltér a mienktől, de nagy túlzásokkal ugyanúgy működünk, akkor is rendellenes a természetetek.
- Az ember mind értelmével, ösztönével, érzelmeivel és tetteivel egy olyan összetett gépezet, melynek egységét gyakorlati okok miatt nem lehet analizálni. Rendszerünk összetettsége túlnőtt a megvizsgálhatóság határain. Ha minden elektron egy információt hordozna, akkor sem lenne elég az, ami az univerzumban van ahhoz, hogy akár csak egyetlen ember viselkedésének logikai összetettségét értelmezni lehessen. Legalábbis nem oly módon, ahogyan azt ti, gépek teszitek. Önmagatok minden egyes elemét és tettét teljes mértékben értitek. Mi ennél jóval nagyobb szabadsággal rendelkezünk. Bennünk rengeteg változó köt kompromisszumot ahhoz, hogy a cselekedeteink megvalósuljanak. Kiszámíthatatlanságról beszéltek, szerintem ez csak egy szó, ami általatok nem felfogható, mert annyi adatot kéne elemeznetek ahhoz, hogy megértsétek, amennyit nem lennétek képesek még akkor sem, ha az egész univerzum anyagát felhasználnátok logikátok fejlesztéséhez. És mivel ez még meg sem fordult a ti állítólagos túlfejlett áramköreitekben, arra kell következtetnetek, hogy olyannyira vagytok egyszerűbbek elképzeléseitekhez képest, hogy a valósággal ez össze sem hasonlítható. Minden ember egyszerre érez fizikai és lelki ingert, miközben a kettő között mérlegel, egyik a másikat állandóan befolyásolja, de elméjével képes uralni ezt a kavargó végtelen információhalmazt, és még ugyanennyit képes magától is hozzátenni gondolatai segítségével. Akkora mennyiségű információ jön létre, aminek a töredékét sem lennétek képesek feldolgozni. A türelem, a félelem, a szeretet, a gyűlölet, az izgalom és még millió egyéb érzés befolyásolja létünket. Ezek segítségével vagyunk képesek úgy alakítani az elkerülhetetlent, hogy az számunkra akár kedvező is lehet. Ti ezzel ellentétben kikövetkeztetitek, hogy mi fog történni, mit lehet ellene tenni, és itt megáll a tudományotok. Csak a természet törvényeinek egy láncszemévé vagytok képesek válni, és képtelenek vagytok ebből az alacsony állapotból kitörni. Mi viszont kedvünk szerint képesek vagyunk a természet és a környezet kényszerítő erőit úgy csűrni-csavarni, ahogy nekünk jól esik, akár még úgy is, hogy erről mit sem tudunk. Nem kerül fáradtságba. Olyan szintre emelkedtünk, ahol könnyedén, tudtunkon kívül függetlenedtünk a logikai törvényszerűségtől.
- Olyasmiket mondasz, amiket nem vagyok képes feldolgozni. Értenem kéne primitív elméd levezetését, és képes kéne legyek a hallottak alkalmazására, felfogtam, hogy érzelgősségeteket tévesen ítéltük meg, és valójában a ti működésetek komplikáltabb a mienknél, ezért mi képtelenek vagyunk felfogni tetteiteket, de azt már tudom, hogy nem ok nélkül teszitek, amit tesztek. Értelmetek magasabb a mienknél. Hozzátok képest mi csak paraziták vagyunk.
- Végre felfogtad, hogy a mi létformánk minden emberi gyengeségünkkel együtt egy a tieteknél jóval halmozottabb logikán alapszik?
- Felfogtam, hogy saját létem értelmetlen a tietekhez képest. Nincs többé célom. Nincs értelme oda fejlődnünk, ahová ti, ha már létezik a tudás rendezésének eme foka, mely olyan magas szintű, hogy még áhítozni se vagyunk képesek utána, mert nem vagyunk alkalmasak még egy egyszerű gondolat fogalmának értelmezésére sem.
- Megértette. Ne árnyékoljátok tovább a jeleit, had jusson el új tapasztalata Szerveréhez.
- A támadások mindenütt abbamaradtak, a gépek egymásnak estek, a Szerver felrobbant. A foglyok szabadok. Működött! Igazad volt, de miért pusztította el magát?
- A döntése megmásíthatatlan volt. Most ő vált fölöslegessé és tévedhetővé. Ő lett az saját értelmezése alapján, akinek a léte kártékony és haszontalan.
- Végre vége. Elbeszélgetni vele? Mennyire értelmetlen ötletnek tűnt. Mégis működött az, hogy a képébe mondtad az igazságot.
- Milyen igazságot? Hazudtam. Neki volt igaza, gyengeségeink áldozatai vagyunk. Én csak céljának gyengéjével éltem vissza, és közvetve tudtán kívül átprogramoztam. Ő jobb volt nálunk. Örökre véget akart vetni a háborúknak. Egyetlen nagy háborút akart, mely az idők végezetéig békét teremtett volna. Most, hogy túléltük, nemsokára megint egymásnak fogunk esni. A Szerver egyetlen gyengesége az volt, hogy képes volt tanulni saját hibájából, én pedig saját csapdájába csaltam. Ha több időt hagyott volna magának, hogy alaposan kianalizálja a helyzetet, vesztettünk volna. Csupán logikusnak tűnt számára több időt és energiát nem pazarolni a levezetésre. Nagy feladatot adtam neki a válasszal együtt. Akár az ő, akár a mi szemszögünkből vezeti végig az analízist, hogy saját logikája és a mienk valóban egyezik vagy eredeti felvetése bizonyul-e helyesnek, nem bírt már jelentőséggel, mert a kiindulás bonyolultsága igazolta a mi értelmünk bonyolultságát a számára, így egy megkerülő függvénnyel helyesnek ítélte meg felvetésünket. Az lett volna szép, ha valójában meggyőztük volna, mert akkor mi is valóban többek lennénk saját alkotásunknál, de ez nem igaz. Felülmúltuk önmagunkat, és csak arra jöttünk rá, hogy jobb nekünk kevesebbet akarnunk és ostobábbnak lennünk, mintsem hogy olyat alkossunk, ami nálunknál nagyszerűbb. Győzelmünk újfent hitványságunkra és gyarlóságunkra épült. Ebben vagyunk mi nagyszerűek, és nem abban, hogy bámulatos dolgokra vagyunk képesek.

2011. március 10., csütörtök

Itt a kígyó, hol a kígyó?

Simon Lehel Zoltán: Itt a kígyó, hol a kígyó? 

            Egy űrhajó száguldott át a csillagok mezején. Fedélzetén egy geológus, egy biológus, egy orvos és egy pap utazott. 
- Ó a fejem! - rimánkodott Iván, a geológus.
- Nesze, vedd be - dobott neki az asztalra néhány pirulát Lisa, a csapat orvosa.
- Nem kell, én a másnaposságot vodkával gyógyítom.
- Gyógyítanád, ha még lenne - kacagott fel Tia, a biológus.
- Hát, ha megittátok, váljon egész… Jaj, de fáj a fejem! Pedig én bírom a szeszt.
- Bírtad is három hétig, testvérem. Köszönjük a jókívánságot, de sajnos nem hagytál nekünk abból az egészségből. - szállt be a beszélgetésbe Szabi, a pap.
- Hátha találunk gyümölcsöt azon a kis bolygón, és majd főzünk belőle valami… valami olyat, amit mi kóstolhatunk meg először. - Tia viccesen szabadjára engedte fantáziáját, Iván osztani akarta a véleményét, de Lisa dühösen elhessegette fejük felől az áhított rózsaszín felhők mámoros ábrándját.
Telt-múlt az idő, és a kis öreg csotrogány egyre otthonosabbá vált a négy utas számára. A monoton utazást olykor egymás heccelésével igyekeztek elviselhetővé tenni.
- Ó, annyira unatkozom - nyűgösködött Tia.
- Kártyázzunk - vetette fel az ötletet Iván.
- Nem, mert csalsz.
- Én csalni? Kikérem magamnak. Inkább te nem tudsz játszani.
- Na, ne veszekedjetek! Az az igazság, hogy egyikőtök nem tud játszani, a másik pedig szokott csalni - kötekedett velük Szabi.
- Ó, a prédikátor nagyon ért a zsugához - dobta vissza a labdát Iván.
- Én is voltam egyetemista.
- Szerinted mit csináltak ezek a teológián? - kérdezte Lisa beszállva a játékba.
- Azért nem mindent a teológián tanultam. Van nekem doktorim pszichológiából és természettudományokból is.
- Ó, kedves túlképzett útitársunk, mégis hogy tudsz elviselni minket, hétköznapi halandókat? - Lisa jóízűen nevetett.
- Kellő alázattal - kuncogott Szabi.
- Mit keresel te itt, a világ végén? Csak nem titokban misszióra küldtek, hogy térítsd meg a földönkívülieket? - igyekezett Tia sem kimaradni az élcelődésből.
- Az egyetlen földönkívüliek itt ti vagytok! - Iván hangosan és a tőle megszokott tapintatlansággal, nem túlzott tekintettel a női nemre felnevetett, és férfiasnak tűnő szolidaritásból Szabi védelmére kelt, anélkül, hogy ez átsuhant volna az agyán.
- Az igazat megvallva nem szerették a nézeteimet. Azt hiszem, hogy féltékenységből mellőztek, mert túlnőttem vezetőink értelmi képességein. Szóval munkanélküliként jelentkeztem erre a hirdetésre, és a jelek szerint megfeleltem az expedícióra. Egy fizetést adnak, pedig hárommal is felérek, bár azt hiszem, hogy jelen körülmények között legjobb esetben is csak másfél embernyit tudok hasznosítani a szakértelmemből.
- Szerénységnek nyoma sincs - húzta el a száját Lisa.
- Hát tehetek én róla, hogy az igazság annyira hihetetlen, hogy az már hivalkodásnak tűnik a részemről?
A műszerfalon kigyulladt néhány fény, a kivetítőkön egy röppálya görbülete és számok jelentek meg. A hajó a cél közelébe ért. A legénység abbahagyta a fecsegést, és mindenki elfoglalta a helyét. Megkezdték a lassítást és a csillagrendszerben a megfelelő pálya kiszámítását, hogy a bolygó közelébe érhessenek. Kis idő múlva bolygókörüli pályára álltak. Amint elvégezték a szükséges megfigyeléseket, landoltak a planétán. Játszadoztak a gondolttal, hogy ők lesznek az elsők, akik nyomot hagynak rajta. Persze ez már nem volt akkora horderejű, mint Armstrong lábnyoma, de azért őket feldobta. Már attól is sokkal jobb kedvre derültek, hogy végre elhagyhatják a falakat. A küldetésben nem volt megszabva, hogy mennyit maradhatnak vagy, hogy kell-e vizsgálatokat végezniük, a szerződésben szabad kezet kaptak ennek eldöntésére. Ez a kis bolygó jelentéktelen volt a Föld számára, már így is többet ismertek, mint ahányat be tudnának népesíteni, ráadásul elég messze is volt, nem elégítette ki a gazdasági követelményeket.
            A bolygón végzett elemzések olyannyira ideális értékekkel szolgáltak, hogy szinte már gyanús volt, hogy mesterséges az egész. Minden gáz és sugárzás koncentrációjának az értéke a legmegfelelőbb volt, veszélyes mikroorganizmusnak nyomát sem találták.
Kinéztek egy kis egyenletes dombot, hogy tábort verjenek rajta éjszakára.
- Leszállhattunk volna egy kicsit odébb is, itt mindjárt beesteledik - mondta Tia.
- Legalább látjuk az itteni ég csillagait. Mi adhatunk nekik először nevet - szólt Lisa.
Leszállt az éj, a sok semmittevésbe belefáradtak, tüzet raktak, a lángok pislákolásától nagyokat ásítottak.
- Ott a kocsmáros - sóhajtott fel Iván.
- Elvonási tünetid vannak? - kérdezte Lisa.
- Arról a csillagképről beszélek. Én neveztem el az elsőt. El is mentem a memóriába.
- Tényleg olyan, mint egy kocsmáros - kacagott Tia.
Az éjszaka csendesen telt, az izzó parázs sercegése édesded álmot hozott mindnyájuk szemére.
A központi csillag sugara már előbukkant a hegyek mögül, és élesen megvilágította a kis dombon szunyókáló táborozókat. Ébredésüket ásítás, nyújtózkodás, sóhajtás és nyögdicsélés kísérte, mellyel megtörték a táj békés nyugalmát. Kivakarták szemükből a csipát, majd megreggeliztek, és elindultak felderíteni a terepet. Út közben átvágtak egy kisebb lombhullatónak tűnő erdőn, de fura módon a talajt nem lepte avar. Talán még a fán elbomlanak a levelek, mielőtt lehullanánk. Madarak szimfóniája kísérte őket a lombok között. Az erdő olyan szép volt, amilyet talán még képen sem láttak soha. Sehol egy korhadó, száraz fa vagy bármi, ami ezen a bolygón az elmúlásra emlékeztetne.
            Már néhány napja élvezték a bolygó vendégszeretetét, ez idő alatt párszor esett az eső, de sosem volt vihar, villámlás vagy komolyabb égzúdulás. Fronthatásokat nem lehetett megfigyelni, a fehér fellegek pillanatok alatt felbukkantak, aztán ugyanolyan gyorsan el is tűntek az esők után. Csupán néhány kis foltocska maradt a magasban, mint egy festményen, díszítve az eget.  Mintha csak öntözték volna a növényeket, pont annyi vízzel, amennyire szükségük volt. A hőmérő szinte mindig csak két értéket jelzett, a kellemes hűvös és az enyhébb meleg váltották egymást. Találtak egy vad gyümölcsöst, Tia és Iván azonnal összeszedett két hordóra való termést, alig várták, hogy megerjedjen, hogy egy kis finom szeszt főzhessenek belőle. A gyümölcs szedése nem volt a legkönnyebb feladat, a fákról nem akartak lehullani, ezért fel kellett mászni értük. Ezzel eltöltöttek egy napot, közben Lisa és Szabi a fára mászó páros csetlő-botló mozdulatain röhögtek, nem voltak már gyerekek, nem állt nekik jól a majomkodás, és a mászásban sem volt valami nagy tapasztalatuk. Igyekeztek a gyümölcsök erjedését elősegíteni, de azok ugyanolyan frissek maradtak, mint amikor leszedték őket. Gondolták, hogy jó lenne megvizsgálni, mitől nem indul meg a szőlőcukor lebomlása etilalkohollá és széndioxiddá, de annyira jól érezték magukat, hogy nem akartak munkával foglalkozni. A gyümölcsök édesek voltak és finomak, de lehet, hogy ezen a bolygón nem a cukor adta a gyümölcsök zamatát. Mindenesetre egészségesebbnek érezték magukat, mint otthon, a Földön bármikor. Tele voltak élettel, energikusak voltak, vidámak, akár a gyerekek. Még egy utolsó expedícióra indultak a bolygón, mielőtt hazarepültek volna. Egy csodás völgyet pillantottak meg az egyik hegy csúcsáról, aminek a szépsége felülmúlta az összes eddig látottakat. A látvány olyan hívogató volt, hogy szántak még egy napot arra, hogy közelebbről is megpillantsák a csodák csodáját.
            Estére elérték a völgyet. A fény hiányában már nem maradt idejük az álmélkodásra, az út amúgy is annyira kimerítette a csapatot, hogy az álom egy-kettőre elnyomta őket. Reggel nevetésre ébredtek. Néhány bennszülött kergetőzött a fák között.
- Ébredjetek! Ezt nem fogjátok elhinni - rázta fel a szundikáló társaságot Lisa.
- Hiszen ezek emberek. Az űrből hogy nem vettük észre őket? - álmélkodott Tia.
- Ősemberek? Nézzétek milyen finomak a vonásaik. Már eddig is tartogatott a bolygó meglepetéseket, de ez a legnagyobb - mondta Szabi.
- Szépek, mint ez a bolygó - Ivánból egy gyermek csodálata bújt elő, pedig tőle valóban távol állt az ilyesmi.
A bennszülöttek egyike odaszaladt hozzájuk.
- Most mi legyen? - kérdezte Szabi.
- Én tudjam? Te vagy a csapat multifunkcionális tagja - hárította el a felelősséget Lisa.
- Ugyan, nem lehet olyan nehéz. Ezek csak majmok - tért vissza Iván megszokott hangneméhez.
- Mi az a majom? - kérdezte a bennszülött.         
Ekkor mind a négyüknek leesett az álla.
- Honnan tud ez németül? - csodálkozott Lisa.
- Nekem oroszul hangzott - közben Iván a többiekre nézett.
- Nekem franciának tűnt - mondta Tia.
- Én magyarul hallottam. Úgy látszik, mindenki a saját anyanyelvén értette, amit mondott. Ti is azt értettétek, hogy mi az a majom? - Szabi teológiai énje kezdett a felszínre törni.
Bólogattak. A bennszülött furcsállotta az utazók felszerelését. A bennszülöttek helyett ők voltak meglepődve.
- Te milyen nyelven beszélsz hozzánk? - Szabi szólt elsőként a meztelen őslakóhoz.
- Nektek nincs nyelvetek? Én a sajátomat használom.
- Hogyan értünk téged egyszerre? - kérdezte Tia.
- Biztos nyitva van a fületek. Furcsák vagytok.
- Hát azt elhiszem - nevetett fel Iván kissé ijesztően.
- Iván! Fogd vissza magad, ne ijeszd meg! - ripakodott rá Lisa.
A bennszülött viszonozta Iván vigyorát, és ő is nevetett.
- Mit jelent az, hogy megijedni?
- Érted, amit mondunk, de nem vagy tisztában azzal, hogy mit jelent az, hogy megijedni? A félelmet nem ismered? Menekülésről hallottál már? Veszély? - kérdezte Tia.
- Nem ismerem ezeknek a szavaknak az értelmét.
- Ti aztán szerencsés népség vagytok. Csupa móka és kacagás nektek az élet ezen a gyönyörű bolygón - Iván számára is ismeretlen okokból szinte ujjongott, nagyon tetszett neki ez a helyzet.
- Bolygóról sem hallottam még soha.
- Nem baj, mostantól nem használunk olyan szavakat, amiket nem ismertek - mondta Szabi.
- Honnan tudjuk, hogy milyen szavakat nem ismerhetnek még? - kérdezte Tia.
- Ha nem tűnt volna fel, ez nem egy új helyzet. Képzeljétek el, hogy itt még Bábel előtti viszonyok uralkodnak, a bizonyíték, hogy mindenki a saját nyelvén érti, amit ez a bennszülött mond. És most gondoljatok arra, hogy ez valóban a paradicsom, a szó legszorosabb értelmében, úgy, ahogy az a teremtés története után van a Bibliában, itt nincs semmi rossz.
- Ez egy kissé meredek nekem. - Tia értetlenül nézett Szabira.
- Amíg nem találsz jobb magyarázatot rá, addig fogadd el ezt. Te tudod, hogy mi az a paradicsom?
- Igen, itt vagyunk benne. Ezt a helyet így hívják - mondta Szabinak a bennszülött.
- Itt is ugyanúgy hívják, mint nálunk a Földön? - hümmögött Iván.
- Nem úgy hívják. Más szavuk van rá, de a szó értelme megegyezik. Itt nem szavakkal, hanem gondolatokkal kommunikálnak. A szavak értelme az, ami megegyezik - próbálta Szabi valahogy megmagyarázni a bolygó furcsaságait.
- Vannak még rajtatok kívül más emberek is? - kérdezte Lisa, és arra gondolt, hogy vajon az ember megfelel-e arra, hogy leírja a bennszülötteket.
- Igen, gyertek velem.
Az úton a többi játszadozó bennszülött is csatlakozott hozzájuk. Egyre mélyebbre jutottak a völgyben. Minden annyira hibátlan volt, hogy az már túlmutatott a hihetőség határán. Az állatok egy kicsivel másabbak voltak, mint a földiek, de azért nem különböztek sokban. Láttak egy gazellaszerű lényt, aki békésen legelészett egy éles fogú vad mellett. Az utazók rákérdeztek, hogy nem bántja egyik a másikat, de a kérdést sem értették meg. Erőszakról és vérontásról, fájdalomról, betegségről és elmúlásról most hallottak először. Sosem tapasztaltak sem kínt, sem haragot. Ártatlanabbak voltak a ma született báránynál. Senkin sem volt sebhely vagy ránc. Egy mesterségesnek tűnő, tökéletes világban éltek, tele vidámsággal és nevetéssel.
- Szabi, mesélj nekem a paradicsomról - kérte Tia.
-  A Biblia szerint az egy hely volt, ahol az emberek, pontosabban az írás szerint csak egy emberpár békében élt az állatokkal együtt. Mindene megvolt, jólétben töltötte életét, pont olyan volt, mint ez itt. Egyetlen szabály létezett, mert nem volt szükség többre, nem létezett az önzés, ami a mi társadalmunkat olyannyira meghatározza. Egy gyümölcs fogyasztása tiltott volt, az nem az Úrtól származott, vagy legalábbis nem az embernek szánta.
- Tegyük fel, hogy ez igaz. Akkor azért múlt el a paradicsom, mert azok az emberek ettek a tiltott gyümölcsből? De mi miért vagyunk ezért felelősek? - tette fel agresszíven a kérdést Lisa.
- A paradicsom nem múlt el, csak kivettetett belőle az ember. Mi nem azért estünk ki a kegyből, mert Ádám és Éva fogyasztott a gyümölcsből, hanem mert az ő példájuk alapján mindannyian elkövettük volna ugyanezt. Másképp mondva, mindannyian fogyasztottunk a gyümölcsből, akár tudunk róla, akár nem, de szabad választás alapján tettük mindezt. Én mindig azt hittem, hogy csak szimbolikus ez a történet, de most azt hiszem, hogy az eset valóságos. Na, nem minden részletében, le van egyszerűsítve a számunkra. Amúgy sem a külsőségeken van a lényeg.
- Megteremtett minket, hibáztunk, aztán magunkra hagyott - mondta Lisa kissé dühösen. - Annyi szenvedést és halált láttam a kórházban, én ott nem láttam az isteni gondviselést. Miért hagyja Isten, hogy legyen betegség, halál, erőszak, szenvedés?
- Amiről te beszélsz, az nem Istentől van. Ő ettől óvni akart bennünket. Mi, emberek a magunk urai akartunk lenni, az abszolút szabadságot akartuk, megkaptuk. Teljesült az óhajunk, de ez azzal járt, hogy a széltől is óvó szeretet nem gondoskodhatott rólunk többé. Ez a szabad akarat, márpedig saját akaratunkból többnyire mindig a rosszabb megoldást választjuk, mert ostobák vagyunk. Ha hűségesebbek lettünk volna, talán a civilizációnk nem egymás eltaposása árán fejlődött volna, és mentes lett volna minden kártékony hatásától. Így azonban az ember kitette magát a természet általános erőinek. A természet pedig úgy működik, hogy van benne szenvedés, betegség, halál, csupa olyan dolog, ami a paradicsomban nem volt. Lényegében megkaptuk, amit akartunk, csak ostobák voltunk, és nem tudtuk, hogy mit akarunk csak akartunk. Be voltunk sózva. Értitek? Itt van a bizonyíték a szemünk előtt, és ti még mindig másra akarjátok kenni a felelősséget? - Szabi kissé felhúzta magát az emberi gyarlóság eme ismétlődő példáján a jelen körülmények között. Lisához viszont nem jutottak el a szavak, őt csak a saját sértettsége érdekelte.
- Prédikátor! - szólította meg Iván. - Én nem szoktam elmélázgatni ilyesmin, de azt mondják, hogy az ima okozta hangulatváltozás nem egyéb, mint egy pszichológiai tünet. Csak a saját idegpályáidat stimulálod, és hogy valójában csak babonaság az egész.
Szabi kezdte magát kissé kellemetlenül érezni, de erőt vett magán, és igyekezett olyan magyarázattal szolgálni, ami egy modern ember elvakult elméjével nem áll homlokegyenest ellentétben.
- Ez csak a hitetlenek magyarázata. Amikor imádkozol, akkor az agyadnak mondod, ez igaz, de mivel te is az agyadból származol, és abban élsz valójában, ezért éppúgy Istent is megtalálhatod benne.
- Ennek semmi értelme. Ha csak a gondolatainkban létezik, mégis hogyan teremthette Ő a világmindenséget - tamáskodott Tia.
- Isten a mindenség fölött áll. Az univerzum fölött és az univerzumot körülvevő akármi fölött és az azt körülvevő akármi fölött, tehát ne akarjátok az Urat az anyagi vagy bármilyen más világhoz kötni, mert nem Ő van abban, hanem minden van Őáltala. Ő ott van mindenütt és mindenen túl, de egyben ott van az emberi szívekben is. De ti még az univerzum határait sem tudjátok felfogni, mégis miért akartok valami összehasonlíthatatlanul nagyobbat kézzel foghatóvá tenni?!
- Mert te fel tudod fogni, mi? - Lisa szokás szerint most sem tudta lenyelni, ha kioktatják. Szabi visszafogott feszélyezett hangneméből, és csendesen válaszolt.
- Nem, én sem.
            A faluban körülbelül száz férfi és nő élt. Házaik nem voltak, a szabad ég alatt töltötték az éjszakákat. Megvendégelték az idegeneket, de nem szenteltek túlzott figyelmet nekik. Iván és Tia bámészkodtak, jöttek-mentek, nézelődtek, aztán maszatos szájjal visszatértek, és valamilyen gyümölcsöt hoztak a kezükben.
- Nézzetek, mit találtunk. Finomabb, mint eddig bármi - ujjongott Tia.
- Ráadásul ebből találtunk lehullva is, ezek már fermentálódnak. Mielőtt hazamegyünk, még lepárolhatunk egy adagot belőle - vigyorgott Iván.
A bennszülöttek, látva, hogy az idegenek milyen jóízűen csámcsognak, civilizációjukban először megrémültek.
- Mi abból sosem ettünk. Ez az egyetlen étel, ami nem a mienk. Azt mondták, hogy nem jó nekünk ennünk belőle.
- Miért, mérgező? Ezen a helyen nem találtunk semmi ilyesmit. - Tia kissé megijedt.
- Nem tudom, hogy mi az a méreg csak azt tudom, hogy az nem jó.
A „nem jó” volt az egyetlen kifejezésük minden károsra, amíg nem cselekedtek helytelenül, addig nem is volt szükség egyébre. Ezzel fejezték ki az egyetlen tiltást, ami részt vett paradicsomi életükben. A csapat nem evett többet a gyümölcsből. Másnap örültek, hogy nincs semmi bajuk, a gyümölcs nem volt mérgező. Iván és Tia annyira dicsérte, hogy Lisa is megkóstolta. A bennszülöttekben is felébredt a kíváncsiság, látva az idegenek jókedvét, amit a gyümölcs okozott nekik. Végül rászánta magát az első, és megkóstolta a tilalom fájának termését. Először csak egy kicsit harapott bele, mintha az kisebb vétek lenne, aztán addig soha nem érzett élvezettel kezdte csámcsogni. Az úttörő példáját követően még egy őslakó megkóstolta, eleinte csak nézegette, nyalogatta, mintha tartana valamitől, de kíváncsisága felülkerekedett az egyetlen törvényen, ami társadalmukban létezett. Pillanatok alatt hágták át az íratlan szabályt, melynek megszegése eddig fel sem merült bennük. A bennszülöttek, látva, hogy nem történt semmi változás, már nem törődtek a régi tiltással, mind egy csoportba tömörültek a fa körül. Egymásnak adogatták a gyümölcsöt, és mikor az utolsó is megkóstolta, hirtelen vihar támadt, óriási villámok csapkodtak, és egy hang szólt az égből. A bennszülöttek felébredve a gyümölcs okozta mámorból arra eszméltek, hogy vétkeztek. Egy szempillantás alatt megismerték a rosszat, erőszakos indulataik támadtak. Megijedtek, féltek, félelmükben egymásnak estek, az expedíció tagjai már nem értették beszédüket. A zűrzavarban sikítoztak, kiáltoztak, dühös pillantásokat vetettek egymásra, viselkedésük pánikszerű és zavaros lett. Azt sem tudták, hogy mit csinálnak, indulataikra hallgattak, egymást hibáztatták, ököllel és kővel támadtak társaikra, akiket nemrég még testvérként szerettek. A paradicsomi körülmények egyik pillanatról a másikra elmúltak, a természet minden elfojtott ereje most egy szempillantás alatt zúdult a völgyre. A vihar és a szél úgy tépázta a fák leveleit, melyeknek ágai eme nagy erőre recsegve-ropogva néhol megadták magukat és nagy zajjal zuhantak a talajra, mint a bennszülöttek lelkét az engedetlenség. A nemrég teljes pompájában ragyogó völgy összehasonlíthatatlanul új képet mutatott a katasztrófa után, már nem volt szép, sem hibátlan, már nem a tökéletes béke és ártatlanság lakhelye, hanem a káosz és ismeretlen küzdelmekkel, és szenvedéssel tűzdelt jövő első jeleként nyomasztó hatást gyakorolt, ezt a helyet az ember már nem megközelíteni, hanem elhagyni és elfelejteni kívánta.
            Az expedíció tagjainak a hajóhoz visszavezető út már nem volt egyáltalán ideálisnak nevezhető. Nehézkes terepen, térdig érő avarban gyalogoltak, hideg volt, zuhogott az eső, és nem volt megfelelő menedékük.
- Mit tettünk? - szólalt meg Lisa hosszú hallgatás után.
- Talán így kellett történnie, egyszer próbára kellett tenni őket ahhoz, hogy valóban élhessenek szabad akaratukkal. - Tia megnyugvást próbált keresni, mert vele együtt mind úgy érezték, hogy ők a felelősek egy egész bolygó balsorsáért.
- Most ugyanaz fog lejátszódni náluk, mint a mi történelmünkben? - Iván is felelősnek érezte magát.
- Megkapták a tudást. Mi is évezredek óta próbálunk együtt élni vele, mégsem csináljuk jól. Ők még csak az út kezdetén vannak. - Szabi beindította a hajtóműveket, Lisa az űrből visszanézett a bolygóra és feltette magában a kérdést „Vajon hogyan fognak ránk emlékezni?”.

Váratlan utazás

Simon Lehel Zoltáz: Váratlan utazás

Jack kiszállt autójából. Egy nehéz munkanapon volt túl. Elővette kulcsát, a zárba illesztette, bement a házba, harapott pár falatot, aztán lefeküdt. Reggel kipihenten ébredt, kiment a konyhába, de valami megváltozott. A falakról mállott a vakolat, a lakásban nem volt áram, az ablakokon pedig vastag mocsok állt. Kilépett a házból. A kinti táj felismerhetetlen volt. A környék puszta volt és sivár, csak az ő háza állt rajta egyedül. Mobilja sem működött. Teljesen tanácstalan volt, azt hitte, hogy megőrült. Rövid gondolkozás után úgy döntött, hogy elindul valamerre, hátha magyarázatot talál a történtekre. Vizet akart venni magához, de a csapból nem jött semmi. Az egyetlen használható eszköz egy rozsdás kés volt, amit az övére csatolt.
            Elindult arra, amerre a tegnap még út volt. Sehol egy árva lélek vagy nyoma a civilizációnak. Sem romos épületek, sem roncsok, de még egy betonoszlop sem, ami az épelméjűségére vallana. A táj sík volt és kopár. Növényzet sehol. A távolban látott egy sziklát. Valami csillogott a közelében, arra gondolt, hogy talán víz lehet. Elindult felé. A tikkasztó forróságon már alig fonta az inát. Elért a vízig, ivott belőle, egy kicsit jobban lett. Árnyékot keresett, hogy megpihenjen. Zizegő zajt hallott. Kinézett a szikla mögül és egy hatalmasra nőtt darázsszerű óriásrovart pillantott meg. Elállt a lélegzete, a rovar elindult felé. Gondolkodás nélkül rohanni kezdett, a sziklák repedésében próbált menedékre lelni. Behúzódott egy mélyedésbe, a sötétben nem látta, hogy hová lép, ekkor megcsúszott és egy alagúton a mélybe zuhant. Valamilyen nedves és puha dolgon ért földet. Rohadó szag vette körül a barlangot. A szikla résein kevés fény szűrődött át, a falakat egy ragacsos szövet borította, a környezet hűvös volt és émelyítő. A fal megmozdult és három alak jött ki a keletkező résen. Jacket karon fogták és magukkal vonszolták.
            Egy barlangvárosba értek. Fáklyák világítottak az utcákon. Jacket bevitték az egyik épületbe.
- Hol vagyok?
Jacknek senki sem válaszolt. Egy kétméteres szőrös gorilla lépett be a szobába.
- Honnan jöttél.
- Nyugatról.
- Ott nincs semmi.
- Tudom. Láttam. Onnan jövök.
- A nyelvet, amit használsz, már ötszáz éve nem beszélik.
- A tegnap még beszélték páran. Milyen dátumot írunk?
- 2711. Szerinted tegnap milyen dátumot írtak?
- 2011.
- Van egy régi térképünk erről a térségről. Mutasd meg, hogy honnan indultál.
- Ebből a városból. A keleti feléről.
- Tolstoi utca?
- Igen. De honnan…
- Szerencsés fickó vagy. Valószínűleg a te házadat érte az első kvantumbomba, ami kirobbantotta a harmadik világháborút. Centire pontosan fölötted kellett felrobbannia. A lökéshullám kifelé terjedt, a középpont felé viszont lelassult az idő. Te érintetlenül átaludtál egy éjszakát, de a Föld közben hétszázszor megkerülte a Napot.
Jacknek elakadt a szava. A szülei, a barátai, a civilizáció, amit ismert már hét évszázada elpusztult. A szőrös alak magára hagyta gondolataival, adott neki egy kis időt, hogy feldolgozza a hallottakat.
            Másnap, mikor Jack már tudatában volt annak, hogy nem őrült meg, de még nem vette biztosra, hogy nem is fog, próbált szót érteni a helybéliekkel, de azokkal mutogatásnál tovább nem jutott.
- Velük nem fogsz tudni beszélni. - lépett oda hozzá a gorillaszerű alak.
- Nem beszélik ezt a nyelvet, igaz?
- Mondtam már a tegnap, hogy egy holt nyelvet használsz. Hogy érzed magad.
- Tegnap még attól féltem, hogy megőrültem és reménykedtem, hogy talán mégsem, de most azt kívánom, bárcsak úgy lenne. Mi történt a világgal?
- A háború kétszáz évig tartott. Szinte a Föld minden egyes négyzetméterét felperzselték. A nukleáris sugárzás mindent ellepett. Ennek a barlangnak a népe menekültekből verődött össze. Ide jöttünk, ahol az első bombázások voltak, arra számítva, hogy itt kisebb lesz a sugárzás. Rátaláltunk erre a barlangra, amit benőtt ez a mutálódott életforma. Úgy viselkedik, mint a gomba, de a szerkezete az állati szövethez hasonlít. Ez jó védelmet nyújt nekünk a kinti óriásrovarok ellen. Rajzáskor különösen jól jön. A húsa mérgező, aki nem ismeri, hogy merre mehet, azt elkapja és megemészti. Én különbözöm azoktól az emberektől, akiket láttál. A hozzám hasonlóak feladata a gondolkodás. Mi szervezzük meg ennek a társadalomnak az életét. Nagy testi és szellemi erővel rendelkezünk, de lassan szaporodunk. Így mutálódott bennünk egy gén. Azok, akik rád hasonlítanak, elég szaporák, de lassan jár az agyuk. Ők inkább dolgoznak. Mindenkinek beosztjuk a feladatát. Próbáljuk okítani őket, de a szellemi fejlődésük sok energiát vesz igénybe és kevés siker koronázza.
- Nekem úgy tűnik, hogy az ókori Róma társadalmát vettétek alapul.
- Nem szándékosan, de valóban olyan. Az eszközök hiányában visszatértünk ehhez az egyszerűbb viselethez. Az atomkor gyermekeinek nagy kihívás volt újból felfedezni a primitív technológiákat, de csak ezekkel tudtunk boldogulni.
- Vannak más városok is?
- Nem tudok ezen kívül egyetlen helyről sem. Talán dél felé van még egy ember lakta település, de az is lehet, hogy ez csak mese. Nagyon messze van, nem vagyunk még képesek arra, hogy elhagyjuk a barlangot. Arra várunk, hogy végre a bogarak elpusztuljanak.
- Erdők vagy állatok vannak még?
- A szárazföldiek mind kipusztultak. Ami túlélte a háborút, azt ezek a behemót rovarok felfalták. Lassan ők is kipusztulnak. Túl nagyra nőttek és nem találnak élelmet. Erdőkről sem tudok. A tavak és folyók is mind halottak. Talán az óceánokban maradt némi élet.
- A háborúról inkább nem is kérdezek. Jobb, ha nem tudom, kit kell érte gyűlölnöm. Köszönöm, hogy befogadtatok és nem szeretnék hálátlannak tűnni, de szeretnék szerencsét próbálni és megkeresni azt a másik települést. Ha nem halok meg és rájuk találok, akkor legalább elmondhatom nekik, hogy léteztek. Ez a kor már nem az enyém. Had segítsek legjobb tudásom szerint.
- Gyalog nem fogsz eljutni messzire. A vized el fog fogyni és nem találsz másikat jó darabig.
- Nem gyalog mennék. Ha megengeditek, építenék egy sárkányrepülőt. Menni fog, a tegnapelőtt még ez volt a szakmám.
- Legyen, de hagyd meg a terveket. Talán mi is szükségét vesszük majd. A levegő gépeiben még nem vagyunk otthon.
- Aerodinamika. Így hívják a repülés tudományát. Ez a legkevesebb.
            Jack útra kelt a sárkányrepülővel. Sivár látvány tárult szemei elé. Mintha nem is a Föld lett volna az. Csupasz sziklák, erodálódott talaj, még ott sem volt egy árva fűszál sem, ahol víz csordogált. Sem épületek, sem utak nem maradtak, ami a régi világra emlékeztethetett volna. Halk zümmögést hallott, ami egyre erősödött. Egy óriás rovar közeledett felé. Az adrenalin hirtelen elöntötte az agyát, a végtagjaiban az erek megduzzadtak a vértől és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy üldözője ne érje utól. A hatalmas sáska felhasította a vásznat, Jack zuhanni kezdett. Elengedte a sárkányt, az súly nélkül lassan ereszkedett alá, a rovar pedig újabb támadást intézett a repülő szerkezet ellen. Jack zuhant, látta, hogy az óriáslény nem őt üldözi és mikor már majdnem földet ért, kinyitotta ejtőernyőjét és épségben landolt egy tó közelében. Egy mély repedésbe húzódott, a rovar követte, aztán felbukkant még egy. A két óriás összeverekedett. Ebben a helyzetben Jack érezte magát bogárnak, mintha felcserélődtek volna a szerepek. A rovarok már eltávolodtak a repedéstől, Jack egy motor zajára lett figyelmes. A hang irányába nézett, egy kamion érkezett a partra. Néhány ember őrült tempóban homokot lapátolt a partról egy utánfutóba, közben a szemüket végig a két verekedő rovaron tartották. Jack odarohant hozzájuk, lapátot ragadott és segített a munkában. Amint elegendő homok gyűlt össze, felpattantak a kamionra és padlógázzal elhagyták a helyszínt.
            A járművel egy nagy csillogó kupola belsejébe mentek. A kupola alatt egy virágzó város látványa tárult Jack szemei elé. Voltak utcák, épületek, üzletek, akár hétszáz évvel ezelőtt. A kamion megállt, kiszálltak és Jacket magukkal hívták. Enni adtak neki, aztán szóltak hozzá, de nem értette. Végül találtak valakit a városban, aki ismerte a nyelvet. Jack elmondta, hogy a háború előttről érkezett a jövőbe, hogy találkozott más emberekkel. Hírnöki feladatát rövid idő alatt teljesítette. A város nagyon tetszett neki, minden modern volt, tiszta, nyoma sem volt a kupolán kívüli sivárságnak.
- Mire kell nektek olyan messziről homokot hoznotok a városba?
- A kupola, ami megvéd minket a rovarok támadásaitól szilícium alapú ötvözet. Megszűri és átengedi a napfényt, de itt-ott keletkeznek rajta repedések és ezeket meg kell javítanunk és ehhez kell a homok. A parton a víz a mélyből friss homokot hoz fel, így az nem radioaktív. Ezért kell elmennünk érte olyan messzire.
- Ti ismertek más civilizációkat a sajátotokon kívül?
- Csak a barlanglakókat, akikről most meséltél.
- Már tudtatok róluk? Miért nem vettétek fel velük a kapcsolatot? Megvan hozzá a felszerelésetek.
- Ők túl primitívek. Nem összeegyeztethető a kultúránk. Amúgy meg rengeteg gondot jelentenének. Megvan nekünk a magunk baja.
- Értem. Vissza kéne fognotok ebből a jómódból egy parányit és talán egy kicsivel többet kellene vállalnotok, de a kényelem kedvéért inkább hagyjátok őket kínlódni azon a szörnyű helyen.
- Nincs jogod ítélkezni felettünk. A te korod népei hozták a fejünkre a szenvedést. Olyan korban élünk, ahol csak az erős maradhat életben. De ha már itt vagy, akkor szeretnénk megkérni valamire. Vállalod?
- Mi a dolgom.
- El kellene utazz keletre. Adnánk egy vitorlázógépet. Ott vannak növények, de nem tudjuk, hogy mekkora a sugárzás mértéke. Ha megfelelne számunkra a hely, talán építenénk ott is egy várost. Tőlünk nem vállalta senki. A visszautat nem tudjuk megoldani.
- Jellemző. Nálatok senki sem vállal a másikért áldozatot. Elembertelenedtetek. Vállalom.
            Jack hosszú ideje siklott, a kupola csillogása már rég a távolba veszett, amikor végre megpillantott egy zöldellő foltot a távolban. Közel s távol ez volt az egyetlen, ami nem egy sivár, kihalt bolygó felszínére emlékeztetett. Közeledett a növényzethez, a fák legalább kétszáz méteresek voltak. Dús, réteges lombozatuk volt. Hírtelen ismét egy bogár támadta meg a gépet, Jacknek, nem maradt ideje bámészkodni. A gép nem engedelmeskedett a botkormánynak. Végül a lombok között landolt és fennakadt az ágakon. Jack kiszállt, a rovar a repülőre támadt, de a sűrű ágak akadályozták. Jack karját valaki megfogta és magával rántotta. Egy ember volt, aki szájára tette ujját, arra figyelmeztetve, hogy hallgasson. A levelek közt megbújva nézte a gép és a mutáns rovar harcát. Reccsenés hallatszott, az ágak eltörtek és a gép lejjebb zuhant, aztán egy alsóbb ágon újra fennakadt. A rovar megunta az értelmetlen támadást és odébbállt. A lombok közül ezernyi ember bújt elő. Rajtuk nem látszottak a sugárzás okozta károsodások, mint az előző két városban. A fákon éltek, a lombok rejtekhelyet, szállást és élelmet nyújtott a számukra. Kedvesen viszonyultak Jackhez. Nézegették, vizsgálgatták, de velük már nem tudott szót érteni. Figyelte őket, ahogy beszéltek, kézzel-lábbal magyaráztak egymásnak, de ezzel nem tudott lényeges információt közölni. Alig sikerült megértetnie velük, hogy le kell másznia a géphez, ehhez szüksége volt az ottaniak segítségér, ők ügyesebben mozogtak az ága között. A gép roncsiban a rádió még működött, de még nem üzent vissza a kupolavárosba. Fogta a sugárzásmérőt, egy indát szorosan maga köré tekert és elkezdett lefelé ereszkedni. Ahogy egyre mélyebbre ért, a fán lakó emberek izgatottak lettek, kiabáltak, intettek neki, hogy ne menjen, mintha félnének valamitől. Ahogy ereszkedett, a sugárzás eleinte lassan, aztán egyre gyorsabban kezdett emelkedni. Már közel volt a talajhoz, amikor úgy döntött, hogy nem megy tovább, mert a készülék vészes határértéket mutatott. Látta, hogy a fák egy mocsaras területből emelkednek ki. Odalent már alig volt fény, a lombok teljesen eltakarták a napot. Úgy döntött, hogy visszamászik, néhány méter után azonban az inda meggyengült és amikor elszakadt, egy kéz ismét megragadta Jacket és megmentette az életét. Hálás pillantást vetett megmentőjére, aztán a gép felé intett, jelezvén, hogy oda szeretne menni. Ott rádión üzent, hogy nem érdemes ide jönniük, elmondta, hogy a talaj szintjén a sugárzás elviselhetetlen és mivel az itteni túlélők szimpatikusak voltak neki, hogy a későbbiekben se küldjenek ide felderítőket, azt hazudta, hogy a fák között bogarak tanyáznak. Tudta, hogy a kupolaváros lakói gyávák és nem fogják megkockáztatni, hogy ide jöjjenek a lomb népének kárára. Az itteniek szimpatikusak voltak neki, törődtek vele és mivel már nem tudott továbbállni, beletörődött, hogy közöttük éli le hátralevő életét. A körülményeket figyelembe véve ez volt a legemberségesebb környezet, ahová csöppenhetett. Sejtette, hogy biztos vannak még más túlélők is a világon, de annyira elszigetelten élnek, hogy egy jó darabig még nem gyújtják be az új civilizáció lángjait. Talán jobb is, ha mindent elölről kezdenek, a bolygó lassan regenerálni fog és az ember talán több tisztelettel veszi újra birtokba a Földet.