Jókívánság

Áldott karácsonyt és boldog új évet kívánok minden Kedves Olvasómnak és a Bloggereknek!

Simon Lehel Zoltán

Vadhajtások - Első rész

Megjegyzés: Nagyjából minden bekezdés egy fejezet témája lehetne egy regényben. Ez inkább egy regényvázlat, mint novella.

Simon Lehel Zoltán – Vadhajtások: Első rész

            A magyar Indiana Jonesnak becézett Kondor Árpád történelem szakos professzor minden alkalmat megragadott, hogy a magyarok őseredete után kutasson. Egyik útján Iránban, Teheránban tartott előadást a magyarok szkítakori leleteiről, illetve a krími félszigeten eltöltött időszakról, a társadalom szervezéséről, a kézművesség fejlődéséről és arról, hogy a jelenben a magyarok miért nincsenek tisztában származásukkal, miközben őseik írással rendelkeztek és tárgyi bizonyítékok sokaságát hagyták az utókorra. Az a kevés, ami a hétköznapi ember számára megmaradt, a legendák és a mesék világának illúziókeltő varázsának hihetetlenségében őrződtek meg. Mintha csak ezer évvel ezelőtt bejöttek volna valakik a Kárpát-medencébe, akik az előtt nem is léteztek és váratlanul megjelentek a magyarok.

            A professzor szenvedélyes magyarázata és a képeken bemutatott bámulatos leletek magával ragadták a közönséget. Az arab művészettörténeti tanszék vezetője, Ibn Kalif Jusuf Sumar különös érdeklődést tanúsított a bemutatott leletek iránt. Ezek a számára ismeretlen kincsek hasonló gyönyört váltottak ki benne, mint saját népének művészete. Az előadás végén meghívta házába Kondor Árpád professzort ebédre.

            Sumar professzort nem egyszerűen a tárgyak, hanem a magyarok őseinek származása is érdekelte, mivel szerinte egy nép eredete és a közösséget ért hatások a művészetekben kristályosodnak ki. Már pedig amit látott, nem egy barbár horda emlékeinek bizonyultak. Érdeklődni kezdett az ázsiai vonatkozások és a kínai hatások felől, aminek Kondor különösen örült, mert úgy vélte, hogy az arab professzor nem ismerheti az eddigi ősmagyar kutatások eredményeit, és ezeknek az információknak a hiányában szakértelmével megerősítette a legújabb felfedezéseket. Kondor Árpád professzor beszámolt az új ázsiai vonatkozásokról, amik egybe vágtak Sumar professzor feltevéseivel, és a két tudós kimerítő értekezésbe kezdett a témáról. Két ekkora koponya találkozásának ritka esete volt ez, mellyel mindketten tisztában voltak. Barátság szövődött kettejük között, és mi után Kondor Árpád haza utazott, levelezésben tartották a kapcsolatot.

            Mikor Líbiában kitörtek a lázongások és az USA közbe avatkozott, egyúttal Irán pénzeit is zárolták a bankok, Ibn Kalif Jususf Sumar professzor úgy vélte, hogy országának biztonsága és függetlensége megingott. Egy csomagot küldött Kondor Árpád professzornak, melyben egy a nyilvánosság számára ismeretlen jegyzet volt Kőrösi Csoma Sándortól. Levélben megírta, hogy a titkot generációk óta az ő családja őrizte, de a kialakulni készülő helyzet miatt már nem képes megfelelni a feladatnak, és úgy véli, hogy magyarországi barátjában megbízhat.

            A jegyzetekben egy népről esett szó, akikre Kőrösi Csoma Sándor ősmagyarok utáni kutatásai során bukkant. Sosem találkozott ezzel a civilizációval, de mindvégig őket kereste, és bár senki se tudott róluk, még is hosszadalmas kutatásai során talált rájuk utaló nyomokat. A csomagban a teheráni professzor saját kutatásait is mellékelte, amiknek tanulmányozásába Kondor nagy örömét lelte. Fel szeretett volna tenni néhány kérdést Sumarnak, de nem sikerült többé elérnie, így magától kezdett tovább kutakodni. Fejébe vette, hogy folytatja Kőrösi félbe maradt útját, és utalásai alapján megpróbál a mítosz nyomába eredni. Felvette a kapcsolatot a hongkongi egyetem régészeti tanszékének dékánjával, hogy elutazhasson Tibetbe, mind ezt természetesen úgy kellett tálalnia, hogy ne sértse meg a kommunista Kína egységének eszméjét, de a kínai kormány szívesen fogadta a magyar kutatót, mivel örömmel támogatták a kínaiak és a magyarok közti közös történelemi kutatásokat. A CIA mind e közben, mint potenciális terrorista jelölt után nyomozott az iráni professzor után, akinek gondos előkészületeinek köszönhetően csak későn bukkantak Kondor Árpád nyomaira, akinek aktív tevékenykedése szemet szúrt a számukra, de mire letartóztathatták volna, a professzor már a gépen Hongkong felé tartott és Kínában már nem volt hatáskörük.

            Kondor Árpád Cho Ging Chio professzor és két kínai ügynök kíséretében sikeresen eljutott Lhászába, a tibeti nagyvárosba, ahol a szerzetesekkel igyekezett elmélyülni Kőrösi Csoma Sándorról, a kutatásról, de mindhiába. Tibet elfoglalása után a megszálló hadsereg kitakarította a könyvtárakat, rátelepedett a tibeti nép hagyományaira, a szerzetesek megváltoztak, ügynökök szivárogtak közéjük, és Kondor számára kevés esély látszott arra, hogy tovább tud lépni. Búskomoran elhatározta, hogy hazatér. Este Chio professzorral és a két ügynökkel a sikertelennek tűnő kutatás lezárásául alaposan felöntöttek a garatra. Kondor professzor jobban bírta a szakét, jobban hozzá volt szokva a töményhez, mint kínai útitársai. Otthon a szilvapálinkát barátaival nagyobb mennyiségben fogyasztották és testalkata is erősebbnek bizonyult. Mire ő kellemesen megszédült, kísérői már az asztalra borulva horkoltak. Ekkor berontott két csuklyás alak a szobába, tarkón vágták a professzort, kivonszolták és egy szekérre rakva elrabolták. Reggel a kínaiak egy levelet találtak, melyben a tibeti ellenállás kért váltságdíjat a professzorért.

            Kondor Árpád egy barlangban tért magához. Ijedten nézett körül, a helyiséget gyertyák világították meg. Egy szerzetesnek látszó alak köszöntötte. Elmondta neki, hogy azért rabolták el, mert csak így tudtak megszabadulni a kínai titkosszolgálattól. Elmesélte neki, hogy Kőrösi Csoma Sándor 1842-ben Lhászába kívánt eljutni, de út közben megbetegedett, és végül nem sikerült elérnie célját. A városban már várták, és elkészítették neki az iratokat, amikre szüksége volt. Ezt követően a dokumentumokat elrejtették, és a titkot egyedül a tibeti láma őrizte. Később, Tibet megszállása miatt a láma nyugatra menekült, de itt maradt képviselője, a pancsen láma, Bskal-bzang Tshe-brtan, aki az 1959-es népfelkelést követően a kínai kormány nyomása ellenére nem volt hajlandó árulónak nevezni a száműzetésbe vonult dalai lámát, számos egyéb titok mellett a Kőrösinek szánt iratokét is ismert. Ő sajnos 1989-ben elhunyt, de börtönből való szabadulása után megnevezte utódját, akire rábízta titkait, melyek közül egyet most célba kell juttatnia és át kell adnia a magyar professzornak.

            A levél, melyben a tibeti ellenállók váltságdíjat követeltek a professzorért, csupán megtévesztés volt, hogy Kondort ne vádolhassák meg semmilyen bűnrészességgel. Megjátszották, hogy a kutató megszökött, és visszakerült a kínai hatóságokhoz, ahol hosszas kihallgatás után végül elengedték, és elnézést kértek a kellemetlenségekért. A kikötőben hajóra szállt, mely a Maláj szigeteken keresztül a Szuezi-csatornán át juttatta volna vissza a professzort Európába. Kondor Árpádnak viszont esze ágában sem volt haza menni. A szingapúri kikötőben a CIA-ról mit sem tudva átszállt egy Indiába induló hajóra. A titkosszolgálat az után, hogy Hongkongban jegyet váltott, azonnal a nyomába eredt. Már várták a szuezi kikötőben, de amint a hajó befutott, rájöttek, hogy a professzor nincs rajta. A szálak Szingapúrba vezettek.

            Mi közben a CIA elől akaratlanul is sikerült eltűnnie, Indiában a part mentén elhajózott Mandarmoni kikötőjéig. Beült egy net-caféba, hogy megnézze a mailjeit és érdeklődjön az idő közben történt otthoni eseményekről. Az egyetemi postaládájába csak a szokványos konferencia értesítőket, rendezvényekre való meghívásokat és a dékán körleveleit találta. Furcsának vélte, hogy semmi jelentősről nem maradt le, míg távol volt, hogy kollegái nem is érdeklődnek felőle, és még a dékán sem kérdezte meg, hogy hogyan alakulnak a fejlemények. Azért írt egy levelet, hogy nem tudja, mennyi ideig tart még a kutatás, de jó úton halad, és minél hamarabb szeretné felgöngyölíteni a szálakat, amivel, ha sikerrel jár, az egyetemnek is komoly hírnevet szerez. Volt egy privát mailje is, amit csak néhány közeli bizalmasa tudott, és amiről a CIA ügynökeinek nem volt tudomása. Ebben egyik barátja figyelmeztette, hogy az egyetemen a titkosszolgálat érdeklődött felőle, valószínűleg körözés alatt áll, és hogy vigyázzon, mit csinál, mert a dolgok könnyen elfajulhatnak. Megijedt a részletes tájékoztatótól, melyet megpróbált összeegyeztetni ismereteivel. Arra gondolt, hogy már Sumar professzor levele is gyanús volt, és mivel hirtelen eltűnt otthonról, tévedésből úgy gondolhatják, hogy köze lehet valami illegálishoz. De mi történhetett Sumárral, nem tudta elérni. Nem figyelmeztette, hogy belekeveredhet egy nemzetközi válsághelyzetbe. Talán a kutatáshoz van köze, vagy csak a bürokrácia zavaros összeesküvéseinek lenne ő az egyik ártatlan áldozata? Minden esetre írt az egyetemi címéről egy levelet a CIA-nak, amiben megpróbálta tisztázni magát. Azt, hogy kutatását hol fogja folytatni, nem árulta el, ködösítve annyit mondott, hogy még ő sem tudja, hogy hová fogják vezetni a nyomok. Most, hogy folytathatta azt a hihetetlen nagy munkát, amit Kőrösi elkezdett, nem akarta kockáztatni, hogy letartóztassák, mert mire tisztázná magát, addigra elúszna ez a soha vissza nem térő lehetőség, és nem csak számára, hanem az egész magyar nép számára is. Az automatából nem tudott pénzt felvenni, így abból a kevésből, amije még volt, vett egy vonatjegyet Bodhgaya városába, ahol egy táj templomban kellett újabb nyomok után kutatnia.

            Három napig szinte csak aludt, és a városba megérkezve még maradt annyi pénze, hogy egy olcsó vendéglőben ebédelhessen. Ez után már csak arra számíthatott, hogy a szerzetesek majd segítenek rajta, mert ha nem, akkor minden elúszott. Tisztában volt a modern technika hátrányaival, és most saját bőrén is tapasztalhatta. Az elektronikus jel szabadsága sosem tulajdonosát illeti meg. Bármikor zárolhatják számláit, bemérhetik hívásait, leveleit nyomon tudják követni, ezért Bodhgaya városában már nem is próbálkozott sem pénzt kivenni, sem az otthoniakat értesíteni. A CIA csak Mandarmoniig tudta követni a nyomát, az után ismét elvesztette. Végül fáradtan és elgyötörten megtalálta a táj templomot. A rend vezetője megvendégelte, és megengedte neki, hogy egy napot náluk tölthessen. Mi után kipihente magát, részletesen beszámolt, az útjáról, a kutatásról és arról, hogy feltételezhetően hogyan került ennyire kiszolgáltatott helyzetbe. A főpap kétkedve hallgatta szavait, de a pancsen láma rejtőzködő utódjától kapott jelszó meggyőzte, és végül úgy döntött, hogy hisz a váratlan vendégnek. Náluk viszont csak egy térkép volt, ami arra a helyre vezetett, ahol remélhetőleg őrzik az iratokat. A professzor egy évig tartózkodott a templomban és adta át tudását az ottani szerzeteseknek, lefordította könyveiket és talált segédanyagot a térkép megfejtéséhez. Kiderült, hogy a térkép mélyen a dzsungelbe, Kerala tartományának egyik keresztény kolostorába vezet. A rend hálából összegyűjtötte a szükséges pénzt az út folytatásához, melynek nagyobbik részét sikerült autóval megtenni, de ahogy közeledett a dzsungelhez, az utak a gyakori áradásoknak köszönhetően elmosódtak, és a végét elefántháton kellett megtenni. A kalandregénybe illő utazás három hétig tartott, ebből öt napot távolsági autóbuszokkal, a többit karavánon tette meg a professzor. Mind e közben otthon semmit sem tudtak róla, a CIA pedig csendben várta felbukkanását.

            A főpaptól kapott amulettel igazolta magát az őskeresztény kolostorban, akik a titokról viszont semmit sem tudtak. Haza menni nem tudott, ezért megkérte őket, hogy had maradhasson náluk. Két hónap múlva egy testvér érkezett a közeli egyetem szír tanszékéről, aki már tudott a jövevény érkezéséről. A pap elárulta, hogy az egyetem megnyitásakor rengeteg iratot szállítottak a könyvtárba, és ezek közül sokat titokban őriznek. A legtöbb keresztény eredetű, de talán akad néhány a kereszténység előttről is. Sok irat van azonban, amit nem szeretnének a nyugatiakra bízni. Ezeknek a lefordításához pedig szívesen látnák Kondor segítségét, cserébe ők előkutatnák a professzornak azokat az iratokat, amik miatt vállalta ezt a viszontagságos utat. Négy évig kellett szolgálnia a kívánt iratokért, e közben megváltoztatta nevét és gyűjtött egy kis pénzt, hogy folytathassa útját. Hazájával már rég megszakadt kapcsolata, egyetlen barátjával sem váltott egy sort sem, nem tudta, hogyan változtak az otthoni viszonyok, de ha lett volna lehetősége, akkor sem maradt sok szabadideje ilyen ügyekkel foglalkozni.

            Mikor eljött a búcsú ideje, a pap a felvett név mellé hamis iratokat adott át Kondornak, mellyel igazolhatta magát, mint a Keralai Egyetem Szír Tanszékének doktora. Ezeknek birtokában sokkal könnyebben tudott eljutni Dél-Amerikába, ahol, mint indiai nyelvkutató, bejárta Bolíviát, Perut, Ecuadort, Chílét, Argentínát, felkutatva az inkák leszármazottait, a kecsuákat, akiknek nyelve a magyaréhoz hasonló alapokra épül. Kondor kezdett bele fáradni a végtelennek tűnő kutatásba, de a nehéz időkben vigasztalta az a tudat, hogy ekkora mennyiségű ismeretet otthon a kényelmes fotelben ülve nem szerezhetett volna. Honvágya volt, és alig hallott híreket Magyarországról. A kutatás fanatikus megszállottjává vált.

            A Titicaca-tó mellett, Achacachi közelében rálelt Chiakaque-ra egy kecsua hitvilágot tanulmányozó professzorra, akinek az apja indián sámán volt. Történetei szerint az emberiségnek két fele van. A Földre az élet az Elővadászmezőkről költözött át az emberrel együtt. Emberek minden korban éltek a Földön. Ezért nem tudja az emberiség meghatározni, hogy mikor is alakult ki. Különböző leletek mondanak egymásnak ellent. De ahogy a természet megerősödött, kitermelte a maga uralkodó faját, melyek hasonlóak voltak az élet bölcsőjéből Földre vándorolt emberekhez. Saját ivadékaihoz kegyesebb volt a természet, nagyobb számban hozta őket a világra, de gyengébbnek bizonyultak és hagyta, hogy az ajándékba kapott faj beolvadjon és eltűnjön az övéi között, hogy gyermekeit megerősítse általuk. A kecsuák ősi legendái szerint népüknek egyik fele az Elővadászmezőkről jött, és vannak onnan származó testvéreik szerte a világon. Testvéri kötelékeik az idők során a feledés homályába vesztek. A Föld gyermekei felélik azokat, akik erősebbé, okosabbá és bölcsebbé teszik őket. A szimbiózis helyett parazita életmódot választottak, és ha egyszer elfogynak a vadászmezők gyermekei, önmagukat is fel fogják élni.

            Chiakaque szerint eljön majd a Fehér Holló, aki meglátogatja a Fehér Tigris országát és a Fehér Pumák nemzetsége lesz az, aki végül útba fogja igazítani. Az indián professzor hallott egy kecsua remetéről, aki a szóbeszéd szerint öregebb, mint a kontinens és valahol az Andokban lehet rátalálni. A helyet nem tudta megmondani, de egy maja legenda szerint a csillagok állását követve meg lehet leni az oda vezető utat. Chiakaque előhúzott egy papírra rajzolt csillagtérképet, és átadta Kondornak.

A professzor azon mosolygott, hogy mikor először a kezébe vette Kőrösi Csoma Sándor titkos jegyzeteit, a legvadabb elképzeléseiben sem gondolt volna arra, hogy ennyi idő után, ilyen messze az otthonától, ennyire mesebeli körülmények között fogja majd befejezni kutatásait. Megöregedve belevágott utolsónak vélt útjába, arra számított, hogy jó esetben talál egy régi templomot, amiben rajzok fognak megeleveníteni ezerszer átírt legendákat, legrosszabb estben pedig nem talál semmit, és akkor kudarcot vallva beáll kecsua mesemondónak.

Reggel kimerülten pihent le egy szikla árnyékában. Nappal aludt, éjszaka, vándorolt. Már maga sem tudta, hogy merre jár. Aztán leszállt az éj, és felragyogtak az utat jelző csillagok. Út közben elpazaroltnak vélt életén elmélkedett, mikor egy vízeséshez ért, mely a rá vetülő telihold fényében kettévált, és megmutatta a mögötte levő barlanghoz vezető utat. Az üreg belsejében kötélből font keskeny híd vezetett a mélybe. A jó állapotú híd gyanakvásra adott okot. A közelben emberi településnek nyoma sem volt, de valakinek törődnie kellett a híddal. Magától el kellett volna öregednie. A professzor nem sietett, besétált a megnyílt vízesésen és lepihent a bejáratnál.

Már magasan járt a nap, mikor megébredt. A bezáródott vízfüggönyön kellemes szórt fény világította meg a barlang belsejét. Megindult a kötélhídon, a homály elkezdett erősödni, majd teljes sötétség vette körül a professzort. Nem nyúlt lámpája után, csak kapaszkodott a kötélbe, mely megvezette lépteit. Az útról nem tudott letérni, csak egyetlen irányba lehetett haladni. Halk csobogás hallatszott, egy kis foszforeszkáló csermely futott a lába alatt, hipnotikus megnyugvást érzett, mint aki végre elérte célját, pedig még mindig a híd rabja volt. Utólag dicsérte korának bölcsességét, hogy nem vágott ifjonci hévvel egyből neki az útnak. Két órán át haladt a ringatózó kötéltákolmányon, mire végre leszállhatott róla. Kellemes szellő hűsítette izzadt homlokát. Felkapcsolta a lámpát és az egyetlen szeme elé kerülő járaton tovább haladt. Az utolsó kanyarban fény szűrődött be, majd kiért a szabadba. Sosem látott virágok pompáztak a réten, fölötte libbenő, tenyér nagyságú pillangók látványához csodálatos hangú énekesmadarak csiripelése adta a zenei aláfestést. Minden olyan békés volt, de a távolban körbe mogorva sziklák szegélyezték a völgyet. Most nem pihenni, hanem gyönyörködni állt meg a professzor. Azt nem tudta, hogy még is mi köze lehet az ősmagyaroknak egy dél-amerikai természeti csodához, de abban biztos volt, hogy ennek a helynek addig jó, míg idegenek nem teszik be a lábukat. Lehevert, és nézte az eget. Tiszta volt, de sötétebb kéknek tűnt, mint a megszokott. Világos volt, de a napot nem látta, csak néhány apró csillagot. Furcsa szavakra lett figyelmes. Minden eddig megszerzett nyelvismeretéből arra következtetett, hogy őt hívják. Felállt, körül nézett, és egy alakot látott a távolban, aki felé intett. Vidáman lépkedve indult meg a hívó hang felé.

Mivé lesz életünk?

Mivé lesz életünk?

Növekvő halmok közt az eget elérni,

Nyílt szemmel álmodva percekért dolgozni.

Millió perceket egy fröccsre cserélni,

Egy fröccsre cserélve az eget nem látni.

Fertelmes emberek életet temetnek.

Félelem mondani: Nincs idő elleni!

Kegyetlen végzetünk nem elég feledni,

Hetente kényszerünk meg is kell szeretni. 

Egyszer sem vétkezve kínok közt éhezni,

Vigyázva lépkedve boldogan tévedni.

Szellemünk fátyola rongyokká szakadva

A száraz homokba porrá lesz, elmúla.

A világ tán velünk gyorsabban forogna?

Kár érte életünk kifújni loholva.

Sírunkban révedünk, mivé lett életünk?

Egyetlen félelmünk, hogy nem is léteztünk.

                                                                  Simon Lehel Zoltán

Déjà Vü

Simon Lehel Zoltán: Déjà Vü

2011. augusztus 31. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Morrison úr! Tudja ön, hogy hol van?

- Térben igen, de az időben nem vagyok biztos.

- Ön szerint mióta tartózkodik itt?

- Május harmincegyedike óta. Csak hogy az elmúlt három hónap számomra még meg sem történt.

- Úgy képzeli, hogy a múlt nem létezik?

- Létezik, csak helyet cserélt a jövővel.

- Mégis pontosan tudja, hogy már három hónapja vendégeskedik intézetünkben. Ha meg sem történt, akkor hogyan magyarázza, hogy emlékszik az elmúlt időre.

- Fogalmam sincs, nem tudom megmagyarázni. Olyan érzésem van, mintha az emlékeimet nem éltem volna át. Én csak azt tudom, hogy szeptemberben ki fognak engedni.

- Ön biztos ebben?

- Azt hiszem igen. Az én szemszögemből két hét múlva úgy fog dönteni, hogy visszatérhetek a hétköznapokba. Tudom, hogy így lesz, mert én valójában az elmúlt két hétben kerültem be ide.

- És hogy érezte magát az elmúlt két hétben?

- Számomra olyan ez, mintha az idő visszafelé folyna. Emlékszem arra, hogy egy évvel később a lányom férjhez fog menni. Két év múlva pedig nagyot fognak esni a telefonos társaságok részvényei. Sokkal valóságosabbnak tűnnek ezek az emlékek, mint az, hogy három hónappal ezelőtt idegösszeomlással kórházba szállítottak.

- Szorongásmentesen képes beszélni a szokatlan élményeiről. Ebből arra következtetek, hogy ön tényleg elhiszi, amit mond. Valószínűleg a mai napig összegzett emlékei alapján ön kitalált magának egy jövőképet, és ezt a képzelgést úgy fogja fel, mintha átélte volna. Az orvostudomány már találkozott ehhez hasonló tünettel. Ilyen például az is, amikor valaki kényszeredetten visszafelé mondja a szavakat. Az agy idővel átáll erre a fordított gondolkodásra, és képes lesz megerőltetés nélkül megérteni a hátulról olvasott szöveget, és gondolkodás nélkül képes visszafelé elszavalni egy verset. Ez viszont nem vezet őrülethez. Azonban az idő fordított és egyben képzelt érzékelése már ennél sokkal veszélyesebb. A gyógyuláshoz szükség van akaraterőre, ami egy rosszul működő elme esetében százszor nehezebb, mint egy egészségesében.

2011. augusztus 24. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Üdv doktor úr!

- Hogy érzi magát tisztelt Morrison úr?

- Egyre jobban szorongok.

- Mióta érzi ezt.

- Nagyjából három hete. Azóta, hogy ide kerültem. Az utolsó beszélgetésünk óta pedig még inkább, ami egy hete történt.

- Ön szerint mi találkoztunk az elmúlt héten, és úgy véli, hogy három hete van itt?

- Tudom, hogy ön csak most jött vissza a nyaralásból. És azt is tudom, hogy két hónapja és három hete vagyok itt. Én a következő hétről és az azutáni kettőről beszélek.

- Kérem, magyarázza el, mert nekem nem világos, hogy miről beszél.

- Nekem visszafelé telik az idő. Engem három hét múlva szeptemberben fognak kiengedni. De mivel én visszafelé érzékelem az időt, nekem ez olyan, mintha három hete kerültem volna ide. Ezért ön nem tud rajtam segíteni, mert minden alkalommal, amikor megvizsgál, egyre kevesebbet tud rólam, én pedig egyre zavarodottabb leszek. Ezt érti?

- Tehát én a jövő héten meg fogom vizsgálni, és önnek ez a mostani vizsgálata már a második velem ebben a hónapban, míg nekem csak az első, ha jól sejtem.

- Kész szerencse, hogy bolond létemre normálisként kezel. Örülök, hogy legalább a logikámat megérti.

- Ne mondjon ilyeneket. Ön nem bolond, csak beteg. Ugyanúgy, ahogy az ember bármelyik szerve meghibásodhat, az agy is működhet rendellenesen, és ebből adódnak a szokatlan tévképzetek. Viszont, ha ön úgy véli, hogy valóban fordítva éli az életét, akkor kérem, viselkedjen ehhez megfelelően mindaddig, amíg rá nem ébred, hogy mi is a valóság.

- Szóval magyarázzam el önnek minden alkalommal, hogy ami magának a holnap, azt én tegnapként éltem át?

- Igen! Ha ön így érzi, ne fogja vissza magát. Minél nyíltabb, annál hamarabb tudok segíteni magán.

2011. augusztus 17. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Szia, apa! Az egyik ápoló mondta, hogy a doktor úr azt kérte, hogy készítsünk felvételt, amikor jövök hozzád látogatóba.

- Ha a doki azt mondta, akkor csináljuk. Bár ez nekem nem hiszem, hogy sokat fog segíteni.

- Ne legyél ilyen. Ő a legjobb az országban.

- Persze, és ezt ő mondja magáról?

- De apa, ezt a felvételt vissza fogja hallgatni.

- Ő mondta, hogy legyek nyílt és őszinte. Szerintem nem normális az ipse. Semmit sem segített eddig. Az ápoltak között lenne a helye. Mégis hogy tudna segíteni rajtam egy olyan, akinek nincs ki mind a négy kereke?

- Ennyi beteg között nem csoda, ha kicsit szokatlan a viselkedése.

- Mindegy. Az egész kezelésnek semmi értelme.

- És akkor mit akarsz csinálni?

- Talán mégis csak jobb így. Amíg itt vagyok, addig legalább nem okozok neked gondot. Mellesleg gratulálok.

- Mihez?

- Az eljegyzésetekhez.

- Köszönöm, de te honnan tudsz róla? Csak tegnap…

- Tudom, csak tegnap kérte meg a kezed. Mondjuk úgy, hogy kitaláltam. És látom az ujjadon a gyűrűt.

- És mit szólsz hozzá?

- Mit mondjak? Hát már ideje volt.

2011. augusztus 10. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Szia, apa!

- Szia, Karen!

- Miért kapcsoltad be azt a magnót?

- A doki kérte, hogy amíg nincs itt, vegyük fel a beszélgetéseinket.

- Szép kis doktor, nem mondom. Jaj, ezt töröld le.

- Letörölhetem, de nincs sok értelme. Nem te vagy a paciens.

- De akkor is.

- Jól van. Hagyjuk a fenébe. Már alig várom, hogy kiengedjenek.

- Javul az állapotod? Mit mondanak?

- Kicsivel több, mint két hónap, és rendbe jövök, ha addig be nem dilizek, és újból együtt leszek veled, akárcsak régen.

- Bírd még ki egy kicsit. Örülök, hogy jobban vagy. Már nagyon hiányzol.

- Köszönöm, kicsim. Alig várom, hogy visszatérjek a ”régi” kerékvágásba.

2011. május 30. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Hogy érzi magát, kedves Morrison Úr?

- Megbolondulok!

- Csak nem egy nyomasztó érzés kerítette hatalmába? Nézze, az agy nem működik mindig rendeltetésszerűen. De, ha ön ezzel tisztában van, akkor sikerülhet ezeket a céltalan érzéseket tudatosan kordában tartani.

- Csak holnap kellene bekerülnöm, ma még otthon kéne lennem. Erre fel mi történik? Harmincegyedikén megvan az emlékem, hogy harmincadikán otthon vagyok a lányommal.

- De hiszen ma van harmincadika. Mégis hogyan emlékezhetne ön arra, hogy holnap emlékszik a mára? Semmi gond, ez csupán egy kis tévképzet. Megfelelő kezeléssel lehet rajta segíteni.

- Nem lehet! Az egyetlen reményem az volt, hogy visszafelé élve az életemet, úgy kerülök ki innen, hogy megérkezek arra a napra, amikor még be sem voltam utalva! És most minden megváltozott! Az emlékeim kicserélődtek, vagy felülíródtak. Az eredeti emlékeim elvesztek és újakkal pótlódtak!

- Ha valóban kicserélődtek az emlékei, akkor mégis hogyan tud erről?

- Csak a vágyra és a tudatra emlékszem, hogy ki fogok szabadulni. Ebből tudom, hogy a mostani emlékeim nem lehetnek valódiak. Ezek szerint már egy éve itt vagyok!

- Kérem, higgadjon le. Ez a kényszeres képzelgés abból adódik, hogy már egy éve itt van, és szeretné végre elhagyni az intézetet. Emlékezzen vissza, fél évvel ezelőtt hasonlóan hisztériázott.

- Nem akarok. Az emlékeim nem valósak. Talán semmi sem az, aminek látszik. Nincs értelme a kezelésnek. Ha tényleg beteg vagyok, akkor túlságosan elhiszem azt, amit gondolok, ezért tűnik annyira valóságosnak.

- Ha nem akar küzdeni, én sem segíthetek. Az ön esetében a gyógyszeres kezelés önmagában nem használ. Minél többet gondolunk valamire, annál jobban beevődik az agyunkba. Amennyiben egy kitalációról van szó, egy nem egészséges elme számára akár valóságként is érzékelhető.

- …

- Érti, hogy mit mondok?

- …

- Szóval nem akar beszélni. Rendben van, nem erőltetem.

2010. november 15. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Nagyon fáradtnak néz ki.

- …

- Miért sír? Rosszul van, vagy fáj valamije? Adjak be egy nyugtatót?

- Nem bírom tovább! Egyre rosszabb.

- Mégis micsoda? Kérem, mondja el, mi bántja.

- Egyre kisebb periódusokban élem visszafelé az életemet.

- Várjon, beadok magának valamit. Ennek gyorsan kell hatnia.

- Nincs értelme.

- Nyugalom. Ugye, már jobb. Na, látja. Már nem is sír. Ugye, hogy ellazult?

- Igen, most jobb, de nem sokáig.

- Ez nem egy hivatalos módszer, de azért néha jobb alkalmazni. És most kérem, mondja el, hogy mit érez.

- Én visszafelé élem az életem. Eleinte alig vettem észre, azt hittem, csak egy kis déjà vü. De később sűrűsödni kezdtek. Aztán egyszer a saját múltamban ébredtem, és még mielőtt ismét utolértem volna azt az időt …

- Milyen időt?

- Amelyikben a legöregebb voltam. Szóval az előtt az idő előtt ismét egy korábbi dátumon ébredtem. Mégkorábbin, mint az előző alkalommal. De mielőtt a napok utolérték volna azt a pillanatot, ahova első alkalommal visszakerültem, ismét a múltamban ébredtem, és az előzőeknél korábbra érkeztem.

- Ne álljon meg!

- Ezek az események egyre gyakrabban kezdtek ismétlődni. Mintha felgyorsult volna. Hetente, néhány naponta, majd naponta és most már óránként. És ezt már nem lehet kibírni.

- Ha ez így van, akkor el fogja érni a gyermekkorát megelőző pillanatot is, és akkor vége. El fogja érni a lánya születése előtti pillanatot, és már nem fog létezni többé. Újra át fogja élni a felesége halálát, amiért bekerült ide hozzánk. Mindegyik eset rettenetes, de szerintem ön azért hajszolja ezt a tévképzetet, mert annyira hiányzik a felesége, hogy ezzel a módszerrel szeretné életre kelteni.

- Ha nem adta volna be azt az akármit, mérgemben biztos kitörném a nyakát. De most nem érzem rá képesnek magam.

- Ez új tünet. Azt hiszem, hogy magával sikert fogok elérni.

- Miről beszél, maga elmebeteg?

- Majd múlthéten barátom, majd múlthéten.

- Addigra már folyamatosan visszafelé fogom érzékelni az időt.

- Én is ebben reménykedem.

Valamikor a múlt héten.

- Szedd össze magad!

- Doki! Mi ez?

- Nem vagy őrült. Én és te ugyanolyanok vagyunk. Az idő számunkra visszafelé telik. Ez a sorsunk, végzetünk, büntetésünk. A cél az lenne, hogy megszülessünk, és elérjük a legtisztább ártatlanságot, amit lehet.

- Ez őrület.

- Nézz körül. Az emberek visszafelé beszélnek, a nap nyugatról keletre mozog, az óra fordítva jár, a víz visszafelé folyik a csapon. Fogadd el, hogy mi nem ide tartozunk.

- Az életem, az emlékeim?

- Nem a tieid. Csak azokat élted meg, amikre a jövődből emlékszel. Úgy kellett volna érezned, hogy előre élsz az időben, miközben valójában hátra. Az egészet csak az után vehetted volna észre, hogy visszakerültél a születésed előtti pillanatra.

- És ennek mi az értelme?

- Te egy földönkívüli bűnöző vagy. Átnevelésre küldtek ide, hogy visszafelé élve az életed, megtapasztalhasd, milyen dolog bűntelennek lenni. Világunk utópisztikus demokráciájában úgy vélik, hogy talán azért választottad a törvénytelen utat, mert sosem tapasztaltad az abszolút tisztaságot. Ha rossz útra tértél, feltételezik, hogy sosem volt viszonyítási alapod, amit utólag pótolva igyekeznek felhasználni arra, hogy mintapolgárrá neveljenek. A mi civilizációnk törvényei szerint, ha sosem kaptál esélyt arra, hogy jó légy, akkor nem lehet felelősségre vonni a legádázabb gaztettek miatt sem.

- Én bűnöző? Sosem tudtam visszaemlékezni távolabbi pillanatra, mint az első visszatérésem a saját múltamba. Akkor kerültem volna ide?

- Nem. Halottként kerültél ide. Az, hogy fiatalabb korodban kevesebbre emlékszel, azért van, mert egyre közelebb kerülsz az ártatlansághoz, így egyre bűntelenebb leszel, és a múlt erőszakos emlékei a tisztulási folyamat hatására egyre kevesebb súllyal nehezednek a lelkedre. De mondom, hogy nálad valami nem ment rendesen. Nem voltál képes elfogadni a helyzetet. Mások is vannak ezzel így. Ez az intézet azért van, hogy visszatereljük a hozzád hasonlókat a megfelelő irányba.

- És nálam miért nem ment?

- Ment volna, de én vigyáztam rá, hogy kihozzalak abból a hamis létből. Láttam az aktád, és tetszett. Hasznodat tudnám venni. Tudod, a kormány nem fizet valami jól, de, ha megtanulod uralni az időérzékelésed, miközben mindennel tisztában vagy, akkor bármit megtehetsz. A Föld pedig egy egész jó hely, itt aztán lehet élni. Kirabolunk egy bankot, elherdáljuk a pénzt, aztán visszamegyünk a bankrablás idejére, és nem raboljuk ki. Helyette kirobbantunk egy háborút. Olyan mintha utaznál az időben, pedig valójában csak használod azokat a kiskapukat, amiket az irányított érzékelés megnyit előtted.

- És, ha nem akarom? Az egész életem egy hazugság. A családom, az emlékeim, sosem voltak az enyémek.

- Visszatérnek az igazi emlékeid, és megmaradnak a beültetettek is. Szeretheted a lányod, szórakozhatsz a feleségeddel. Nyolcvan éves időtartamod alatt végtelen életet élhetsz. De ha ezek után is nemet mondasz, az sem gond. Elegen vagyunk már. Téged csak szívességből rángattalak ki a valóságodból, mert csodálom a tetteid.

- Ez őrület, őrült vagy, de mégis ...

- Ugyan már, nézz körül. Téged már nem lehet visszaterelni a rendes kerékvágásba, már túl késő. Ebben a világban pedig a segítségem nélkül valóban megőrülnél.

…………………………………………………………………………………

- Helló, Doki!

- Patrik! Mit művelsz?

- Letartóztatlak!

- Elárultál? Nagyobb rohadék vagy, mint gondoltam!

- Sosem voltam bűnöző. Rendőr vagyok, aki beépült közétek.

- Csak megjátszottad magad? De az nem lehet! Alaposan leteszteltelek. Csak az képes végigmenni azon a tortúrán, akit valóban ide küldtek.

- Engem tényleg bezártak a földi átnevelőbe. Tudtuk, hogy valaki belülről visszaél a helyzettel, de a kilétéről fogalmunk sem volt. Készítettek nekem egy aktát, és bűnözőként rehabilitációra ítéltek. Te ráharaptál a csalira, aztán, ahogy mondtad, visszajöttek az emlékeim.

- Elismerésem, szép munka volt. Kockáztattad, hogy végigcsinálod az egészet, akár egy valódi bűnöző. Magam sem csinálhattam volna jobban. Mehetünk. Én is kapok egy földi életet, aztán ismét szabad leszek.

- Ne reménykedj! Te már túl messzire mentél. Itt éltél, hozzászoktál, megtanultad irányítani az időérzeted. Túl kockázatos, hogy ismét előjönne, és akkor bottal üthetnénk a nyomod. Már nincs esélyed a megjavulásra.

- Akkor ez patt helyzet. Nem tudtok velem mit kezdeni. Halálra nem ítélhettek, mert mind halhatatlanok vagyunk, a börtönt pedig civilizálatlannak tartjátok.

- A gondolataid elferdültek, indulataid és alantas vágyaid vezéreltek. Képtelen vagy visszatérni közénk. A társadalom saját védelme érdekében büntetést szab ki rád. Ki fognak ragadni a világból, és egy mesterséges időtlen térben létezel majd örökké.

- Ne tegyétek ezt velem! Inkább a halál! Neee!

Vége 

Tükörhatás – epizód: Túl a csúcson

Simon Lehel Zoltán: Tükörhatás – epizód

Túl a csúcson

Cetus Galaktika Hírmondó

Év: 36925

Hónap: Zentori

Nap: 42

Az Intergalaktikus Szövetség találkozóján tizenkét galaxis hatszáz képviselője vett részt, aminek a témája a tizenharmadik galaxis szövetségbe való felvétele volt. Első lépésben fel akarták zárkóztatni az ott élő fajokat, ami komoly forrásokat igényel. Az emberi kolóniák biztosítanák a teherhajók és diplomáciai konvojok számára az utazást, míg a többi faj nyersanyag készleteivel támogatná az új galaxis civilizációinak irányított fejlődését. A toreni faj képviselői kijelentették, hogy mindaddig nem hajlandók közreműködni, míg az emberek meg nem osztják velük a térugrási technológiát. Ez igazán komoly gondot jelent, mivel a toreniek három galaxisban is jelentős befolyással bírnak. A találkozót végül sikertelenül zárták, a tárgyalások a továbbiakban zárt ajtók mögött zajlanak.

– Uraim! Önök már így is elitek, de ha még ennél is többre vágynak, akkor most itt a lehetőség, hogy beteljesítsék álmukat. A próba nem kötelező, viszont csak azok válhatnak flottaparancsnokká, akik sikeresen vesznek részt az önkéntes megmérettetésen. Öt perc múlva várjuk az első bátor jelentkezőt a tükörszobában.

Az ifjú titánok számára az öt perc fél órának tűnt. Behívták az elsőt, és a többiek izgatottan várták az eredményt, de az váratott magára. Nubira már hosszú ideje vívta harcát önmagával.

– Úgy látszik, hogy Nubira nehezen boldogul. Mégis mit totojázik annyit?

– Ha neki nem sikerül, akkor nekünk se fog.

– Talán mégsem készült fel eléggé.

– Erre nem lehet felkészülni. Önmagadat kell legyőzd. De ez akkor is sokáig tart. Valami biztos nincs rendben.

– Miért van ilyen hideg?

– Mindig hűvösebb van, amikor a tükörszobát aktiválják. A tükrözés folyamán energia vonódik el a környezettől, azért van most hidegebb. A fűtés megy, mindjárt megint meleg lesz.

– Azért ennyire nem szokott soha lehűlni a levegő. Ez gyanús.

A tükörszoba egy olyan terem, ahol az ember önmagának fizikai és szellemi tükörképével nézhet szembe, azonban senkit sem lehet úgy tükrözni, hogy mentálisan ne szakadna ketté. Az első hasonmás kivételével nem próbálkoztak létrehozni olyan tükrözött ikerpárt, ahol kísérletet tettek volna mindkét egyed életben maradására. Ezért a tükörszoba csupán a testet, a gondolatokat, ismereteket és a benne levő személy teljes tudását másolja át, de a személyiségét nem érinti. A tüköralany nem lesz más, mint egy ugyanolyan tudású, de lelketlen mása a szobában tartózkodónak. A tüköralanyok nem életképesek, a személyiség teljes hiányában néhány napon belül összeomlanak. Lehetne életképes alanyokat is létrehozni, de ez veszélyes lenne arra, akit tükröznek, mert belső énjét, mely független az anyagi világtól, és senki sem tudja hogyan, de az agy segítségével érzelmek formájában nyilvánul meg, meg kellene osztania egy időre tükörpárjával, míg saját ismereteket nem szerez. Mikor a tüköralany már kellő saját élettapasztalattal rendelkezik, akkor eredetijének sebészeti úton vissza tudná adnia énjének hiányzó darabját, és ő az új tapasztalatokra alapozva kialakíthatna egy eredeti, új személyiséget. Ez azonban egyetlen kirívó esettől eltekintve sosem valósult meg. A folyamat túlságosan kockázatos, de első sorban etikai okokból nem kísérleteztek a tüköralanyok életben tartásával. A tükrözés folyamán eredetileg a tükrözött alanyt el kellene nyelnie a tükörsíknak, és visszaadnia annak tökéletes, teljes mását. Ez azonban gyilkosság lenne az eredetileg tükrözött személlyel szemben még akkor is, ha a tüköralany teljes mértékben megegyezik a tükrözött alannyal.

            Nubira a tükörszobában várta, hogy végre szembeállhasson önmagával. A fal szétnyílt, és a mögötte lévő teremből élő és lélegző tükörképe nézett vele farkasszemet.

– Mit bámulsz annyira? – kérdezte szemrehányóan a másolat.

– Kezdjük! – Nubira ki akart bújni a beszéd terhe alól.

– Képes voltál létrehozni önmagad csupán az előmeneteled érdekében?

– A világ, amiben élünk, megkövetel tőlem ennyi áldozatot.

– Ki hozza itt az áldozatot? Ismerlek! Tudom, hogy milyen a világod! Tudom, mire kellek! Kereshetsz okot, mondhatod, hogy logikus és felelős döntés, de nézz a szíved mélyére! Nem veted meg magad ezért? Hitvány féreg vagy! Nem tudsz különbséget tenni jó és rossz között!

– Pont te beszélsz? Hisz neked még lelked sincs, hogy mersz engem felelősségre vonni?

– Biztos vagy abban, hogy egy ilyen alaknak, mint te, van lelke? Meg fogok miattad halni! Miért ne gyűlölhetnélek?

– Sajnálom, de ez fontos. Az Egyesült Galaxisok már nem olyan egységes, mint régen. Akik ma a barátaink, azok holnap az ellenségeink lehetnek.

– Attól, hogy sajnálod, én még halálra vagyok ítélve. Ne fárassz azzal, hogy elmondod nekem ugyanazt, amit én is tudok. Magadat próbálod megnyugtatni a hozzám intézett szavaiddal.

Nubirának rosszabb volt szembe néznie önmagával, mint ahogy gondolta. Igyekezett felkészülni rá, magába nézett, megkereste gondolatainak legmélyebb gyökerét, de ezzel csak jobban megismerte önmagát, és így alteregója is jobban ismerte őt. Tükörképe nem rendelkezett érzelmekkel, csupán a haláltól való félelme ébresztett benne gyűlölethez hasonló érzést, de ez nem volt egyéb, mint életösztön. Puszta kézzel estek egymásnak. A harc eleinte egyenlőnek tűnt, de Nubira alteregója hamar átvette az irányítást. Nubira csak védekezett, képtelen volt kitalálni saját tükörképének észjárását.

– Mi van, hős Nubira? Nem bírod az iramot?

– Hogy lehetsz jobb nálam? Hisz ugyanolyanok vagyunk.

– Jobban ismerlek. Ki tudom számítani minden lépésed. Csak az erődre és a reflexeidre támaszkodhatsz. A meneküléssel gyorsabban fáradsz, mint én.

– Te akkor is meghalsz, ha engem megölsz!

– Hülye! Azt hiszed, hogy becsaphatsz! Hiszen te jöttél rá, és nem én. Ha legyőzlek, és átrakatom magamba agyad azon részének egy kis darabkáját, amely a személyiségedért felel, akkor életben maradhatok.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, a fal ismét szétnyílt, és kilépett egy újabb hasonmás.

– Ez meg mi? Hogy lehet? – zavarodott össze Nubira.

– Szerencse. Az én szerencsém – mondta az új tükörmás.

– Kezdettől fogva ketten voltatok? Miért nem támadtatok rám egyszerre?

– Összetévesztettük volna egymást. Te már lihegsz, és is megsérültem, ő pedig még ép. Így tudjuk, hogy ki kicsoda.

– Már te is elfáradtál. Ugye tudod, hogy meg fog téged ölni.

– Lehet, hogy csak egy maradhat. Az nem számít, hogy én vagy ő, csak az számít, hogy ne te legyél az.

Újabb küzdelem vette kezdetét, immár kettő az egy ellen, de Nubira még is tudta tartani magát. Nem tudta, hogyan lehet két hasonmása, de abban biztos volt, hogy lélek nélküli énjei nem csak az ő, de egymás gondolataiban is olvasnak, aminek következtében támadásaik a legkifinomultabban összehangolt csapatmunka műremekei. Már fel akarta adni, amikor hallotta, hogy be akarják törni az ajtót, ezért maradék erejét összeszedve igyekezett annyi időt nyerni, amennyit csak tudott.

            Mikor a katonák berontottak, a teremben három félholtra vert Nubirát találtak. Mivel eszméletlenek voltak, nem tudtak agyszkennt készíteni, hogy kiderüljön, melyik az igazi. Abban reménykedtek, hogy néhány napon belül úgy is meghalnak a másolatok. Három nap múlva a háromból kettőt a doktor halottnak nyilvánított és az életben maradt Nubira magához tért.

– Hogy lehetett két másolatom? – kérdezte parancsnokát.

– Egy szupernóva energiahullámai akkor értek ide, amikor téged tükröztek, és hirtelen megnőtt a tér energiasűrűsége. A fal túlsó oldalán a tükörörvény akaratlanul beindított még egy tükrözést, és követve az eredeti programot, létrehozott egy második alteregót. Mivel a tükörszobában nincs kamera, csak későn jöttünk rá, hogy mi történt.

– Mi lett a másik kettővel?

– Meghaltak.

– Tehát akkor már biztosak abban, hogy én vagyok az eredeti.

– Igen, te vagy az igazi. És te vagy a legjobb. Az ember egyetlen önmagával is alig bír elbánni, te pedig képes voltál kettővel végezni.

– Nem végeztem velük, csak kitartottam, amíg kellett. Elbuktam a próbát. Többé már nem leszek képes felülmúlni önmagam. Uram! Ön hogyan győzte le hasonmását? Most, hogy már én is jártam odabent, elmondhatja.

– Az én időmben még nem volt kötelező végigcsinálni, ha úgy éreztük, hogy nem vagyunk rá képesek, és nem voltam felkészülve arra, hogy meghaljak a próba sikeres teljesítéséért. Akkoriban csak magammal törődtem, az életem volt a legfontosabb dolog. Amikor szemben álltam önmagammal, gyengébb voltam, mint a tükörképem. Ő pont olyan volt, mint én, de nem voltak érzései. Kihasználta a helyzetet. Az én gondolataim nem csak az ő, de a saját elemzésemre is irányultak, ezért a harcban jobb volt nálam. Az egyetlen fegyverem ellene a lelkem volt, amit sosem láttam, talán nem is hittem, hogy van ilyen. De akkor úgy éreztem, hogy hátráltat, és feltettem a kérdést, mi hasznom van belőle, ha lélek nélkül ugyanaz az ember jobb, mint amilyen én vagyok? De akkor arra is ráébredtem, hogy lélek nélkül mit ér, ha jobb vagyok. Az ad értelmet mindennek. Lélek nélkül nem különbözünk a szélben szállingózó homoktól. Amíg élsz, lebegsz, de mikor már nem, akkor semmit sem teszel. És ha nincs szél, a homok nem mozog, és ha nincs lélek, akkor létezésünk épp oly értelmetlen, mint a homoké, mert nem a homok, ami él, hanem a szél, és én sem éltem eddig egy percet sem. Éltem, de életem, nem volt egyéb, mint az élet megnyilvánulása, és nem az enyém, nem az én személyemé. Ekkor olyat tettem, amilyet azelőtt még soha. A lelkemért harcoltam kockára téve az életem. Harc közben fejlődtem tovább régi valómnál, és már nem voltam egyforma alteregómmal. Hagytam, hogy közel jöjjön, hogy elvehesse az életem, és mikor megsebzett, én is megsebeztem őt. Nem számított arra, hogy lemondok az életemről csak azért, hogy legyőzhessem. Az értetlenség, ami kiült a szemére, miközben egyre merevebbé vált a tekintete, magával vitte régi énemet, és teljesen új emberként léptem ki a szobából. Ez egy olyan tapasztalat mindenki számára, aki vállalja a kockázatot, ami teljesen megváltoztat. Ezért vagyunk mi emberek a legjobbak a csatákban, és ezért tudtuk létrehozni a galaxisok szövetségét.

– Azt hiszem, hogy mégsem ismerem önmagam.

– Mindenki csalódik, de idővel te is levonod a következtetést, és másodjára biztos sokkal jobb lesz. Hiszen két ellenféllel néztél szembe, és túlélted. Te leszel minden idők legnagyobb flottavezére.

– Lehet, hogy győztem, de az új alteregóm már tudná, hogy miért. Rájöttem, hogy küzdelem közben kell változnom, fejlődnöm. Csak így élhetem túl. Ezt viszont új énem is tudná, és számítana rá. Jobban ki tudná számítani a lépéseimet, mint én, mert neki nem lenne lelke. Nekem viszont van, és ha tudnám, hogy győzni fogok, akkor sem akarnék életre kelteni egy olyat, mint én, hogy aztán meghaljon.

– Azt mondják, hogy az alteregók nem emberek, de aki találkozott a sajátjával, az többé már nem érzi magát embernek. Érdekes, hogy lelkünk miatt nem érezzük magunkat embernek lelketlen énünkkel szemben, miközben az tesz minket emberré. Nem tudjuk értékelni azt, amink van, mindaddig, míg nem szembesülünk a hiányával. Az alteregók a semmiből keletkeznek, a semmihez tatoznak, és oda is térnek vissza. Nem emberek ők, inkább démonok, akik megkínoznak minket, de ha képesek vagyunk szembeszállni velük, és le tudjuk őket győzni, akkor örökre megszabadulunk tőlük.

– Mi keltjük életre ezeket a démonokat. Ha mi nem akarnánk, sosem léteznének. Nem szabadulhatunk meg hibáinktól általuk. Úgy születnek, hogy tisztában vannak rövid létük értelmetlenségével, ezért értelmet keresnek neki. Az egyetlen, amit megtehetnek pedig az, hogy gyűlölnek minket, és joggal. Könnyen adják az életüket azért, hogy bosszút álljanak, mert nincs is életük.

– Hibáink láthatóvá válnak a számukra, de igaz, hogy némelyiktől még így sem tudunk megszabadulni. Csak azok élik túl ezt a próbát, akik képesek tanulni a leckéből. Mi mind másak vagyunk, de hasonlóan látjuk a dolgokat. Olyasmiket tudunk, amiket az iskolában nem tanítanak, és önmagunk által jobban ismerjük az ellenséget, mint ők saját magukat. Látjuk a korlátaikat, amit ugyanaz a tudatlanság emel előttük, amit mi emeltünk magunk elé, amikor még nem jártunk a tükörszobában. Olyan ez, mintha önmagad áldoznád fel a többiekért, mert a lelkiismeret egy életen át kísérteni fog, és ez rosszabb a halálnál.

– Tudatlanságunk gátja, amit ledöntöttünk, vajon nem a mi érdekeinket szolgálta, nem azért volt, hogy megvédjen attól, ami a túloldalon várt ránk?

– Könnyebb volt régen, ezért ez áldozat. Eleint nehéz, később még nehezebb lesz, de egyre inkább hozzászoksz. Te is, mint én, minden gátat legyőztél, mindig többet teljesítettél, mint amit elvártak tőled, átlépted a saját határaid, és mindig boldog voltál, hogy sikerült. Most csak azért ijesztő, mert túl messzire mentél, de amit rendeződnek a gondolataid, és érteni kezded, hogy hova jutottál, meg fogsz nyugodni.

– Fáradt vagyok. Nem sokára indul a gépem.

– Hallom a doki is veled fog menni.

– Igen, együtt megyünk majd horgászni, ha hazaértünk. Születése óta ismerem.

– Akkor törjön a bot, vagy mit is kell ilyenkor mondani, és jó pihenést.

Két nappal Nubira távozása után a doktor kábultan ténfergett a folyosón. A boncasztalon tért magához lábujján egy Nubira 2 feliratú cédulával. Az igazi Nubira tetszhalott állapotban lepedővel letakarva feküdt az egyik ágyon ugyanabban a teremben. Mindkettőjük fején volt egy apró vágás, melyen keresztül eltávolítottak némi agyszövetet, ezzel megfosztva őket személyiségük egy apró részétől. A felvételeken Nubira és a doktor többször ki és beszálltak a gépbe. A parancsnok végül két Nubirát és két doktort számolt meg. Egyikőjük feje sem volt bekötözve, valószínűleg a beültetést később, biztonságos környezetben fogják elvégezni. Az ál Nubirák a doktort bekényszerítették a tükörszobába és két másolatot készítettek róla, hogy egymásnak is beültethessék az életben maradáshoz szükséges személyiség darabokat. Senki sem tudta biztosra megmondani, hogy a tüköralanyok képesek lesznek-e életben maradni, de egy darabig biztos életképesek lesznek. Mire kiderült a szabotázs, a tükrözött alanyok bankszámláinak kétharmada már hiányzott. Az ügyet hadititokként kezelték, Nubira a teszten elbukott és nem lett belőle flottaparancsnok.