Möbius

Möbius - Simon Lehel Zoltán

— Ébredj! — szólította Hang Egót, a létezés perifériájára száműzetett formát. Tudatának részei kezdtek felépülni, de még nem állt össze az egység. Hang és a többiek, akik hozzá hasonlóan egy másik kvantumkörnyezetből kerültek ide, segítették őt abban, hogy magához térjen. A valóságnak, amelyben helyet kaptak, ők voltak az első lakói. Innen bepillanthattak más világokba, és bár tudásuk meghaladta az emberi felfogoképesség határait, amíg elhatározásra nem jutottak, képtelenek voltak cselekvésre, amelynek lehetősége ezen állapotukban eleve korlátozott volt. Akaratukkal magukról kellett dönteniük. Arról, hogyan folytatják a létezést. Nem volt olyan hatás, ami választásra bírhatta volna őket. Öregedés vagy elmúlás ebben a világban nem befolyásolta életüket. Arra, hogy milyen alakot viseltek azelőtt, nem emlékeztek, de tudták, hogy nem innen származnak. Ember számára végtelennek tekinthető tudásukat az ő szemszögükből a méghatártalanabb ismeretlen terhe súlytotta.

— Nem tudok tovább formálódni. Mi történt velem? Miért rekedtem meg ebben az állapotban? — Egó szavaiban a félelem nem játszott szerepet. Arra a szintre egyikőjük sem jutott el, ahol kialakult volna a kiteljesedés utáni vágy, vagy a megszűnés lehetőségének szorongása.

— Megfontoltság vagyok. Elsőnek érkeztem. Tudatom épülésének minden lépését újra, és újra átgondoltam. Ahogy egyre egészebb lettem, mind nagyobb részét láttam magamnak, annak, hogy merre haladok, és mivé válhatok. Ameddig a lehetőségeinket nem vettük szemügyre, addig ezen a ponton nem érdemes a további fejlődésünket eldöntenünk, mert ahogy alakulunk, úgy egyre inkább magával ragad minket az új valónk. A tudásunk fokozatosan lemorzsolódik. Az új létformához közeledve a fölöslegessé váló ismereteink elveszlődnek. Ha beolvadunk ebbe a létezésbe, eggyé válunk az itteni tényezőkkel, és itt öltünk testet, már nem leszünk képesek megőrizni az elménk összetettségét. Az itteni anyag, és ennek a világnak a meghatározói nem teszik lehetővé a multiverzális érzékelést. Mostani tudásunk nagy része ösztönös, árad a mindenségből. Ráérzünk, és könnyen megértünk olyan dolgokat, amelyeket az ittenivé alakítható életformánkkal sosem tudnánk elemezni és értelmezni. És kár lenne lemondani a még fel nem fedezett lehetőségeinkről egy elhamarkodott döntés miatt.

— Ha átváltoznánk, csak a lényünk magja maradna meg. Mindent elfelejtenénk, és új személyiségünk alakulna ki. Sokkal szűkebb tudati keretek közé szorulnánk — szólalt meg Hang.

— Új élet lenne. Benne vágyakkal, amelyek befolyásolnának, de egyben örömet is szereznének — kezdett bele Remény a materializálódás útjának kifejtésébe —, és mindamellet, hogy most nem jelent számunkra mást, mint lehetőságet, tudjuk, hogy az érzés létezik. És nem fog minket gyötörni a tudat, hogy mit vesztettünk, mert nem fogunk erre emlékezni.

— Jelenlegi döntésünket nem befolyásolja az emlékeink és pillanatnyi tudásunk elvesztésének ténye, vagy a gyötrelem, amivel járhat. Megjósolhatatlan, hogy abban a formában mit élünk meg — válaszolta Ésszerűség. — De, ahogy Megfontoltság mondta, csak most van lehetőségünk a kontinuumon túlra tekinteni, és komplexebben elemezni. A véleményed a többiek álláspontjával együtt fog bennünnket döntésre sarkallni.

— Már most sem emlékszünk arra, hogy kik voltunk, és nincs jelentősége sem. Megfigyeléssel bővíthetjük ismereteinket, és több tudás függvényében másként vélekedhettünk, mint pillanatnyilag. Jelenleg egyetlen akaratunk van, hogy válasszunk. Mert ebben a formában mást nem tehetünk. Akarattal rendelkező gondolatok vagyunk, akik most szűrve látjak önmagukat és a világmindenséget — fűzte hozzá Mérlegelés.

— Milyen lehetőség merült még fel? — kérdezte Egó, aki kezdett ráhangolódni a többiekre, miközben állandóan áramoltak át rajta az ismeretek, amelyekből megértette a környezetet, és tisztán látta az anyagi élethez vezető utat, ami nem volt számukra primitívebb létezési forma, csupán egy lehetőség, ami ugyanannyit jelentett nekik, mint az összes többi változat, beleértve a még felfedeztelen egzisztencialitásokat is.

— Megfigyelés — válaszolta Hang. — Láthatjuk, hogy más verzumokban mi történik, megérthetjük paramétereiket és fizikai sajátságaikat. Vannak hasonlóak és eltérőek. Csak ebben a formában vagyunk erre képesek. Többet látunk és értünk test nélkül, de képtelenek vagyunk hatást gyakorolni a környezetünkre. Nem rendelkezünk teremtő erővel. Észleljük a korlátainkat, és képtelenek vagyunk átlépni a dimenzióink határain.

— Mert így akartuk vagy akarták valakik — jelentette ki Ésszerűség.

— Nekünk most a miért nem számít. Nem vagyunk behatárolva az időtől, mint ott, az a kvantumállapot —, és Megfontoltság ráterelte a figyelmet az egyik létező valóságra. — Ez nagyon kényelmes így, hogy nálunk nincs idő. A tervben ennek is benne kellett lennie, hogy segítse a célt, mégpedig azt, hogy minden egyéb befolyásoló tényezőtől függetlenül dönthessük el, hogyan legyen tovább. Csak még nem tudjuk, hogy mi lehet a másik alternatíva.

— Ezért volt jó, hogy nem változtunk egyből idevaló lényekké. Ráérünk vele később is — Egó megerősítette magában az átváltozás döntésének késleltetését, amin a többiek már nem gondolkoztak.

— Miért pont azt nézzük — tette fel a kérdést Ésszerűség —, amikor sok ehhez hasonló verzum van itt? És egyikben sincs idő, akár csak itt?

— Hát éppen ezért — mondta Hang —, mert hasonló verzumokban nem találunk más módot, mint itt, ezért kell egyéb eshetőségeket olyan helyen kutatnunk, ami különbözik ettől a létezéstől.

— Ahogy az idő az ott élőknek meghatározó, úgy az a mi változásunknak is gátat szabhat, amennyiben az ottani létezésbe kívánnánk formálódni. De ne vessünk el egy potenciális lehetőséget csak azért, mert nem vizsgáljuk meg jobban – mondta Mérlegelés.

— Sok érdekes folyamat játszódik le abban a verzumban az elejétől a végéig — fűzte hozzá Remény. — A kezdetén az egész sűrű és egyforma. A vége felé tág, ritka, és sokféle. A közepe tele van nyüzsgéssel. Előbb létrejött az anyag, aztán később élet alakult ki benne, a létezés ottani formája. Mi is affélék lennénk, ha úgy döntenénk, hogy itt vagy valamelyik hasonló régióban akarnánk formát ölteni.

— Csak oda nem mehetünk — vonta le a következtetést Ésszerűség az addig összegyűjtött ismeretek alapján —, az idő gátat szab nekünk.

— Hogy kell belenézni? — kérdezte Egó, mert képtelen volt megfigyelni.

— Csak fókuszálj az idő egyik pontjára, és meglátod a pillanatképet, majd egy másik pontra, és látni fogod az időbeli változást — mondta Hang.

— Igen, de így nem látjuk a folyamatokat — panaszkodott Megfontoltság —, ki kell találnunk, hogyan figyelhetjük meg az események végbemenetelét.

— Már látom. Nem csak a pillanatot, hanem az eseményeket is. Mozgatni kell a fókuszt az idő vonalán — Egó, ha lettek volna érzelmi adottságai, akkor kitörő örömmel fogadta volna felfedezését, de egy szentimentalitásra már képes létállapotban nem állt volna rendelkezésére az idő megfigyelésének képessége.

— Nekem is sikerült — mondta Remény. — És milyen érdekes, amit észrevettem. Az ottélők nem máshonnan kerültek oda, hanem egyenesen ebbe a verzumba lettek teremtve. Tudattal rendelkeznek, akár csak mi, ha itt akarnánk élni, de más módon. Mi ide kerültünk, és azon elmélkedünk, hogy változzunk-e testtel rendelkező lényekké. Ők pedig formálva lettek és új tudatot kaptak. Valakitől...

— Biztos nem tőlünk — állította Ésszerűség —, mert minket meggátol az idő, amiben ők léteznek. Csak saját magunk felől rendelkezünk, és csak bizonyos kereteken belül. Kell lennie olyan lénynek, akit a tér és idő egyaránt nem befolyásol, aki mindezek fölött áll.

— Talán tudtunk róla — mondta Hang.

— Ha mindenek felett áll — folytatta Egó —, sem idő, sem tér, sem egyéb erők nem szabnak neki gátat, akkor állandóan mindenhol és mindenkor jelen van. A mi környezetünkben is.

— Minden tudásunkat egybevetve logikus a felvetés — mondta Megfontoltság —, és figyelembe véve az új ismereteket, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen más lehetőség vár még ránk. Az emberekre hat az idő. Elmúlnak. Fizikai testük elenyészik. Mi történik a tudatukkal és akaratukkal?

— A lényük, eszenciájuk elhagyja azt a létezést. Kiszabadulnak az idő korlátai közül, és az életüket más kvantumállapotban folytatják, de jelenlegi helyzetünkből nem látok ettől messzebb. Számunkra azok a dimenziók már nem megfigyelhetőek. Túlhaladják a létezés azon fokát, amit mi képviselünk — Mérlegelés tovább gondolkozott azon, hogy ha az emberi létformák képesek a „töprengés entitásai” számára az élet ismeretlen lehetőségeire-, lépcsőfokára lépni, akkor vajon nem az lenne-e a megoldás, ha inkább ők is testet öltenének, és megvárnák, amíg valamilyen formában hozzájuk is szólna a mindenható lény, aki az embereknek megengedte, hogy a végtelen számukra már ismeretlen határain túlra juthassanak? Itt az időtlenben vagy az idő fogságában? Melyik döntés lenne megfelelőbb? Illetve adatik-e más lehetőség számukra, mint ami eleve adott volt, és ha nem, akkor mi értelme van ennek a megismerésnek, ha, amennyiben testi lényekké formálódnak, amúgy sem vihetnek magukkal a mostani tudásukból semmit.

            Az entitások, mint egy nagyobb egész darabjai, megfigyeltek, elemeztek, külön-külön és összedolgozva, időtlenül, számukra minden egyszerre történt, az ő szemszögükből nem volt előbb, sem utóbb, a gyarapodó tudásuk akár a hagyma héjai rakódtak egymásra, és egyszerre jelentették ugyanazt az egészet, csak ahogy egyre több lett a réteg, úgy egyre nagyobb az egész. Egyszerre volt a minden és a semmi, a legapróbb gondolatuktól a legvégsőbb következtetésükig.

            A vizsgált kontinuumban megfigyelték az időt még annak kezdete előttről, egészen azon túlig, hogy végetérjen. Oda és vissza fókuszáltak a pillanatokra. Elemezték a nagy egészet és a legkisebb porszemet. Már kívülről ismerték az összes atomot, azt, hogy milyen molekulákká alakultak más elemekkel, mikor bomlottak szét a kötések, melyik csillag mennyi energiát termelt, a fekete lyukak mennyit faltak fel a térből. Minden mindennel való kölcsönhatását a legapróbbtól a legnagyobbig kiértékeltek, de nem tűnt teljesnek a kozmosz annak ellenére, hogy felismerték még a többi dimenzió és verzum téridővel való kapcsolatát is.

— Le kell küzdenünk ezt az akadályt. Az egésznek hiányzik a fele. Hová tűnhetett, miért nem látjuk? Beletekintettünk az időbe oda és vissza, de magának a tényleges időnek csak az egyik irányba történő folyását tapasztaljuk. Üres terekben gyorsabban, sűrűbbekben lassabban halad. A teljes ürességben nincs, a végtelenül koncentrált térben pedig van, de megáll. Az idő csak ezen két véglet között létezik. Nem fordul vissza a szakaszok végénél. Képtelenek vagyunk a további megismerésre. Hát ennyi lenne? Összegyűjtöttük volna a rendelkezésünkre álló összes információt, és arra a következtetésre jutunk, hogy ebben a formában nincs előttünk más lehetőség azon kívül, mint amit már a kezdetektől fogva tudtunk? — Ésszerűség már készenállt arra, hogy leváltsa testetlen és fizikailag nagyrészt kötetlen létezését. A többiek is sorra meghozták a döntést, kivéve Reményt. Ő még újra és újra nekifutott, de próbálkozásai hiábavalónak bizonyultak.

Remény is meghozta a döntést, és immáron egyhangúan mind egyetértettek abban, hogy új életet kezdenek. Az újjászületés folyamata azonban nem indult be. Egó meggondolta magát, és új döntésével megtörte az egyetértést, és mindenkit visszatartott a továbblépéstől.

— Még csak a felét ismerjük — mondta Egó. — De én már látom a másik felét.

— Mutasd — szólította fel Mérlegelés.

— A megfigyelés vektorát más irányból kell beállítani. Haladjunk túl a megfigyelt pontokon. Nem az idő menetét szem előtt tartva, hanem arra merőlegesen nezzünk azon keresztül-, át rajta, majd onnan vissza. És akkor meglátjuk az időt visszafelé folyni. Csak más megközelítés kellett, kilépni a megfigyelés azon formájából, amit az események végbemenetele magával sodort.

— Az első nézet szerinti fekete lyukak az új szemlélettel fehér lyukaknak tűnnek, azaz ami az egyik megfigyelési irányból elnyelődés, az a másikból energiát kibocsátó esemény. Innen a kezdet, onnan a vég, és ami onnan a vég, az innen a kezdet. Az új perspektívából az idő itt visszafelé folyik. És az időben itt is ugyanúgy van élet. De ennek az életnek a szemszögéből a visszafelé van előre. Ugyanabban a valóságban egyszerre folyik az idő mindkét irányba, és mindkettőben van élet, de egyik létezés sem tud a másikról. Párhuzamosan léteznek, kintről nézve egyszerre, és nem hatva egymásra. Megtanuljuk más szemszögből megérteni azt, amit már ismerni véltünk — mondta Hang.

— Így, hogy ezt a felet is megismertük, továbbra is ott van az akadály, csak most a másik oldalról — fejtegette Mérlegelés. — Egyik irányból sem vagyunk képesek áthatolni az időn. Olyan pontot kellene találnunk, ahol egyszerre van és nincs idő, ahol a határ elmosódik, előttünk megnyílik, mögöttünk bezárul.

— Nem tudjuk, hogy ott mi történik velünk. Csapdába eshetünk, megszűnhetünk, vagy mégtágabbra láthatunk — mondta Ésszerűség. — Megéri-e a kockázatot az ismeretlen lehetőség utáni kutatás?

— Most nekünk nem ez számít. Nem a biztos létezés tart minket mozgásban, hanem a létezés lehetőségének felkutatása. Jelenleg semmilyen érzés nem hajt bennünket, sem félelem, sem vágy, csak a tudás megszerzése a jobb döntés érdekében. Ez a kód munkálkodik mindannyiunkban, ez a program vezetett el minket idáig. Ez kell legyen a mi célunk. Annak, hogy „miért”, nem most van jelentőssége, hanem azelőtt számíthatott, hogy ide kerültünk, vagy az után fog, hogy megérkezünk az „Oda”, ahol még nem tudjuk, hogy mi vár ránk — vázolta Mérlegelés.

— Ahogy az ott élők a maguk belső valóságából, úgy mi sem vagyunk képesek egyszerre mindkét  oldalról-, csak egyetlen külső nézetből megfigyelni azt, ahogy az idő visszafordul önmagába. Szimultán képtelenek vagyunk mindkét folyamatot követni. Már pedig ahogy az idő, úgy a tér is önmagába fordul vissza. Ami az egyik nézetéből az idő előrehaladása során az energia kilökődésével indul, ezáltal gyarapítva a teret, aminek folyamán a későbbi anyagösszesűrüsödés fázisa következik be, fekete lyukak keletkeznek, és falják fel környezetüket, az ugyanannak az időnek, csak visszafelé, a negatívja. Inverz szemlélettel a fekete lyuk, ami elnyel, visszatekintve a nézet irányának fordított vektorával fehér lyuk, ami anyagot lök ki. A fekete lyuknál koncentrálódik a tér, áthaladva rajta fehér lyuk van a túlsó felén, ami tágítja a szférát. Folyamatos körforgás van jelen, és ezeken a rögzítési pontokon keresztül  egy zárt végtelen alakul ki. Külön-külön tekintve mindkét téridő megszületik, illetve elmúlik, ezzel újra helyet biztosítva egy következő verzum létrejöttének. De egyszerre tekintve mindkét nézetre, az „Egész” örök, és az idő egy folyamat, ami kettévágott egy végtelent, és egyszerre egyben tartva ezt a „mindenséget”, külön külön létrehoz két véges világot — mélyedt bele Ésszerűség az ismeretekből eredő következtetés levonásába. — Tehát valahogy meg kell oldanunk, hogy egyszerre vizsgáljuk az inneni és az onnani időt és teret. Meg kell keresnünk egy olyan fehér, és fekete lyukat, amelyek az idők felénél vannak és egymásból erednek. Mert ebben az egyetlen pontban ugyanaz a fekete lyuk ugyankkor van, mint a fehér lyuk, ami a fordított időben létezik. Amit önmaga elnyel, a másik irányban kibocsátja, és amit kibocsát, ugyanakkor, az errülső oldal elnyel. Mindkét idő egyszerre van jelen, és ebből a pontból az időben egyik sem tud elmozdulni. A pozitív és negatív idő egyszerre van jelen, a tér egyszerre tágul és sűrűsödik. A téridőnek ezt a súlypontját kell megtalálnunk, ami körül ez a kettős félrendszer mozgásban van.

— Ezt nem lehet egyénekként kivitelezni. Összehangolt csapatmunkára van szükség. Egyik időirányból sem fog látszani semmi. De ha képesek vagyunk páran az egyik irányból tekinteni, páran pedig a másikból, és a tudatunkat közössé tenni, akkor a kétirányú megfigyelés létrejöhet, és megpillanthatjuk a „téridő tömegközéppontot” — vetette fel Egó, hogy tudatukat összeolvasztva, azonban egyénekként szuperálva, egyetlen közös lényként viselkedjenek, és fejlesszék képességeiket és lehetőségeiket.

Immár az akaratuk és tudatuk összekovácsolva, de még entitásbeli különbségeiket megőrizve eltérő irányokból figyelték meg mindkét teljes téridő-folyamot. Az idők felére koncentrálva felfedezték azt, ahol egyszerre voltak jelen a mindkét idő múltjai, jövői és jelenei, ahol az anyag és energia egyszerre múlt el és született meg. Végre sikerült megfigyelni a kaput, ami segíthetett az entitásoknak a létezés újfajta típusainak megismerésében. Az idő önmaga által képzett buborékában már nem gátolta őket az a határ, amit az egy irányba folyó idő jelentett, azonban ebbe a zónába bekerülni újabb nehézséget jelentett. Egyénileg lehetetlen volt az odajutás, mert a különböző irányú időkhöz így csak egyfelől lehetett közelíteni. Egyként összeolvadva újfent képtelenség volt elérni a célt, ugyancsak az idő felé való irányultság problémája állt fenn. Márpedig a bejutáshoz mindkét időfolyamot egyszerre kellett érzékelni, ezt a kettősséget viszont egyként kezelni.

Ahogy egyszerre fókuszáltak több irányból, és elméjük közössé tételével egyként figyelték a téridő feleit, ugyanúgy a belé való jutás is egyként kellett történjen egyszerre mindkét irányból. A „tudatoknak” egyszerre kellett közös lényként viselkedniük, és különálló entitásokként megmaradniuk. Hárman az előrehaladó idő megfigyelési irányából, hárman pedig a visszafelé folyás nézete felől közelítettek a kettős téridő centrumához. Mind a hatan egyszerre érzékelték a pozitív és negatív időt, és a hozzá tartozó teret, egymást meggátolva abban, hogy az egyéni nézet kifordítsa tudatukat, és átálljanak egy fordított vektorú megfigyelésre, ami magában hordozta a veszélyét annak, hogy gondolat nélküli tudatokként fognak lebegni a külünbüző kvantumállapotok, és buborékok között. Egyként lépve be mindkét irányból a három-három entitás túloldali társaikat csupán a tudat szintjén érezve, de azokat ezidáig tapasztalt valójukban nem látva kerültek át azon, amin kersztülhaladni nem lehetett, mert nem létezett határ, de bekerülve a célzónába kiterjesztésük összeállt egységének egyik és másik fele mindkét oldalról egyszerre lévén jelen, új lénnyé formálódtak, újra érzékelve egymást, akárcsak azelőtt, de immáron egybeolvadva, mely magasabb szinten volt képes észlelni a rész és egész valóságokat.

Az entitások csoportja újra többként létezett több helyen és dimenzióban többtudatú, de egységes lényként, úgy mint azelőtt, ahogy egy komplexebb paraméterű létezésből kivetítette magát egy kisebb kvantált keretrendszerbe, amelybe „énmagát” csak felaprózva volt képes átültetni, és tudatának nagy részét hátrahagyni, kitűzve maga elé egy célt, hogy megismerje a létezés korlátait, amely immáron határtalanabbnak bizonyult, mint ahogyan arról eredetileg vélekedett.

*

Leszámítva egy-két űrhajóst, és mégkevesebb mélytengeri búvárt, az emberiség zöme a talajszint fölött pár tíz méterrel emeleteken, és a talajszint alatt pincében vagy alagsorban él. A szárazföldi térnek csak eme keskeny életterét lakva be nem tagadhatjuk el az „égi” létezés lehetőségét csak azért, mert az érzékszerveink bizonyos igen szűk kereteken túl nem teszik lehetővé a megtapasztalást. Az elme viszont képes a láthatón valamivel túlra tekinteni. A tudatunkat sem látjuk, sajátmagával érzékeli önmagát, amihez az érzékek csatlakoznak. És hogy az eszenciánk meddig terjed... Hát a láthatón bizonyára innen és túl, talán messzebbre azon, amit még elfogadunk. Tagadni azt, amit nem tudunk, egyenlő önnön lénykiterjedésünk ismeretlen részének megtagadásával. A rész megtagadása az egésznek az el nem ismerését jelenti. A belső én létezhet tágabb keretek között is, mint a testet behatároló korlátok. Az ismeretlent nem tagadni, hanem kutatni kell.

A tudományos fantasztikum ráncosodása

A tudományos fantasztikum ráncosodása - Simon Lehel Zoltán

            A science fiction műfaj fejlődése során több alzsáner létrejöttét eredményezte. Például fantasy, horror, thriller, amelyeknek elemei egymással jól megférnek, és mondhatni egy családba tartoznak. A sci-fi evolúciójára gondolva sokakat eufórikus érzés tölt el, de meddig élhet még ez a műfaj? Mi lehet a célja a szórakoztatáson, és különbféle kérdések boncolgatásán túl? Nem más, minthogy önmagát beteljesítse, mégpedig az, hogy az ember minden tudás birtokosává, illetve minden nagyszerű lehetőség kihasználójává válljon. Alapvetően építő jellegű mű. A disztópikus és kihalásos tartalmú történetek inkább csak az SF fejlődését párhuzamosan kísérő alkotások, az emberi félelmek kivetülése. De még ezeknek is van egy figyelmeztető vonzata, hogy jobb a járhatatlan utat elkerülni a beteljesedés elérésének érdekében.

Azon a ponton, amikor minden fantáziára meglesz a tudományos válasz, elérkezik a tudományos fikció szingularitása. Bár ez elérhetetlenebb, mint a mesterségs intelligencia esetében, ahol a gépek programozóik tudását meghaladva saját fejlődésük útjára lépnek. A lehető legkedvezőbb végkifejlett felvetése után el lehet gondolkozni azon, hogy hol tart most az SF ahhoz képest, ahonnan kiindult. Egyes történetek, mint például a holdraszállás, vagy a hangsebesség elérése, mára megvalósultak. 1950-ben a szívátültetés fikció volt, 1967 után már megvalósult tudomány, tehát a lehetőség kilépett a fikció keretei közül, és eredménnyé nőtte ki magát. A tudományos fejlődéssel a fikció megszűnik, azaz inkább átalakul realitássá, megszűlve a tudományos realitást, a science rality-t, az SR-t.

Bevezetésre fog-e kerülni a tudományos valóság fogalma, esetleg a tudományos valóság alapú fikció / science rality fiction / SRF műfaj vagy műfajok? Sandra Bullock – Gravity azaz Gravitáció című filmjében SF körülmények között szerepel, de a valóságalapja meghatározóbb, mint a tudományos fantázia része. Nem mutat be olyan tudományos szintet, amelynek elérése előtt lennénk, és megvlósítandó célnak lehetne kitűzni. Egy modern kémfilm annyi tudományos elemet sorrakoztat fel manapság, ami 10 évvel ezelőtt magába egy kemény vonalas sci-fibe nem fért volna bele. Műholdak, számítástechnika, álcázás, okos eszközök, új generációs fegyverek vannak bennük felvonultatva, amelyek már nem fikció, azonban tudományos hatást keltenek.

Új rajongói réteget vonzhatna az SR, illetve SRF mind a sci-fi rajongói közül, mind az az iránt nem érdeklődő emberek köreiből. Némi frissítés ráférne már a tömegek által legkedveltebb művészeti ágra, melynek csúcsa napjainkban a lassan már hatását veszíteni kezdő látványfilmekben teljesedik ki.

Simon Lehel Zoltán

Képregényben A kóbor herceg legendája

Egyik írásom, A kóbor herceg legendája a Fantomatika kiadónak köszönhetően 2018 januárjában képregényként megjelent nyomtatásban. A grafikákat készítette Szabó András, szerkesztette Szabó Kriszta, a folyóirat egyik alapítója.

Kép: FB Fantomatika

A megjelenést és az áldozatos munkát köszönöm, és sok sikert kívánok a képregény további számaihoz.

A Fantomatikát Romániában és Magyarországon terjesztik:

http://fantomatika.com/hu/rendeles/

U.I.

A Fantomatika oldalán röviden bemutatkozom:

http://fantomatika.com/hu/bemutatkozik-simon-lehel-zoltan/

A Fantomatikára kikerült szöveg eredeti szerkesztetlen változata lentebb olvasható.

Tisztelt Olvasók!

            A próza műfajából a Fantomatika munkatársainak köszönhetően lehetőségem nyílt bepillantani a képregények világába. Simon Lehel Zoltánnak hívnak, harminc éves vagyok, születtem `87 áprilisában Szatmárnémetiben, vallásom református.

             Tanulmányaimat Kolozsvárott fejeztem be kémia szakos hallgatóként, mely környezet sokban segített nekem elmélyülni a tudományos fantasztikum zsánerében. Jelenleg szülővárosomban élem mindennapjaim eltávolodva a tudományos környezettől.

            Az egyetemi évek alatt különböző helyeken laktam, ami mind hozájárult ahhoz, hogy sci-fivel foglalkozzak. Ezt megelőzően is kedveltem a science fictiont, de komolyabban itt mélyültem el benne. Régi klasszikusok jutottak a kezembe, mint például A majmok bolygója vagy Az időgép, melyeket gyakran azok is ismernek, akiket ez a témakör kevésbé érint meg. Kedveltem még John Michael Crichton műveit. Az Androméda-törzs című történetével gyerek koromban találkoztam, de később újra elém került, és ekkor már a többi regényét is megkerestem. Az író tudományos megalapozottsága olykor száraznak bizonyulhat azon olvasók számára, akik inkább a kalandot keresik, de erre szükségem volt ahhoz, hogy az általa teremtett fantáziavilág számomra köthető legyen a tudásom szerint ismerni vélt valósághoz, így megalapozva bennem azt az érzést, hogy akár életszerűen is lejátszódhatna a történet, és nem csak egy fizikai léttől elválasztott képzelt környezetben. Természetesen egy magyar írót is szeretnék megemlíteni, Zsoldos Pétert, akinek négy regényét még szintén gyerekként vettem a kezembe: A Viking visszatér, Távoli tűz, A feladat, Az utolsó kísértés. Ezek a könyvek hangulatukkal ragadtak meg, és kezdték el kialakítani bennem a sci-fi iránti érdeklődést.

            Sok film is hozzájárult az érdeklődésemhez a könyvek mellett. Némi mazokista hajlamtól fűtve regényeknek és azok különböző időkben készült filmbéli adaptációinak összehasonlításával fárasztottam magam. Érdekes volt megfigyelni, hogy a történetek néhány évtized különbséggel hogyan lettek időszerűsítve az aktuális ismereteknek, igényeknek megfelelően, illetve hogyan fejlődtek. Mit mondhatnék, volt az életemben egy áldásos időszak, amikor ráértem.

            Mikor már bizonyos ismeretanyaggal rendelkeztem, úgy éreztem, hogy szeretnék írni egy történetet. Kihívásnak éreztem, hogy valami újat találjak ki, olyat, amilyet még nem olvastam. Hogy ez mennyire sikerült, azt döntsék el az olvasók, én élveztem az alkotás folyamatát.

Az első próbálkozásom a Tükörhatás volt, amit csak novellának szántam, de a szálak kibontása több időt és nagyobb terjedelmet vett igénybe, és egy kisregénnyé nőtte ki magát. Ezt egy nyár alatt írtam meg. Természetesen minden előzetes írói tapasztalat nélkül. Sokszor elakadtam egy-egy mondatnál, és ezerszer újraírtam, pakolgattam a szavakat előre hátra, máskor gördülékenyebben ment. A történetnek a kiinduláskor csak a magja volt meg, írás közben épült fel anélkül, hogy azt előzőleg végiggondoltam volna. Egyik alkalommal egy napi munkám ment kárba, mert úgy belelendültem, hogy mire végeztem vele, a dokumentum lezárásakor nem mentettem. Igen csak bántam, de másnap az után, hogy aludtam rá egyet, úgy éreztem, hogy sikerült összeszedettebben újraírnom. Utólagosan megtudtam, hogy írók szokták gyakorolni azt a módszert, hogy miután megírtak egy regényt, azt fel sem használják, hanem újraírják az egészet akár többször is. Nem rossz dolog, de nagyon nagy munka.

            A Tükörhatás kedveltette meg velem az írást. Ezt követően novellákkal próbálkoztam, írói páholyokat kerestem a neten. Mindenek előtt sci-fit, de a későbbiekben nyitottam, és olyan oldalakat is kerestem, ahol más stílusokkal is foglalkoztak. Az írásaimnak készítettem egy olvasói blogot, ahova feltöltöttem őket: www.slzscifi.blogspot.ro. Igyekeztem rendszeresen megjelentetni új bejegyzéseket, ami az idő múlásával egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Az egyetem befejeztével munkába álltam, és a célirányos gondolkodást megkövetelő munka egyre inkább lekötötte a figyelmem, amit azelőtt a kreativitásnak szenteltem. Míg a Tükörhatás második részét még az egyetemen egy igen szűk, de annál aktívabb két hetes periódusban írtam meg baráti elvárásra, addig a harmadik részt, amely már kellette magát, hogy elkészüljön, közel három évbe telt, míg sikerült összehozni. Mivel ezt tartom a fő művemnek, ami az írás vizeire evezett engem, egy rövid kivonatot mellékelek hozzá.

A történet kezdetén a Naprendszerbe érkezik egy ismeretlen anyag, amely baleset következtében anomáliát hoz létre, fenyegetve ezzel az emberiséget, de egy ifjú zseni megakadályozza a katasztrófát. Az akció során a főhős tükröződik, és a továbbiakban kettőjük egyéniségének megnyílvánulása, az anyag tulajdonságainak megismerése, egy romantikus szál, illetve a kapzsiság fonják körül az eseményeket.

A második részben az emberek az első rész felfedezéseinek köszönhetően képesekké válnak utazni a csillagok között, elkezdenek terjeszkedni, kolóniákat hoznak létre, és találkoznak az első galaktikus fajjal, ami veszélyt jelent az egész emberiségre.

A harmadik részben az emberiség a teljes űrt meghódította. Az univerzum tartóoszlopai meginognak az első részben felfedezett anyag túlzott használata miatt. A kisregény a világot már egy dimenziók közötti létezésként magyarázza, ahol a megszokott fizikai törvények eltolódnak, de egy új erő ébred, ami kozmikus kalandokon át hat az emberiségre.

Az öt év alatt, ameddig aktívan foglalkoztam az írással, különböző alkotói oldalakon mérettem meg magam, illetve a kritikákért cserébe kölcsönösen véleményeztem mások műveit. Ezekből lehet a leginkább tanulni, de gyakran igen frusztráló tud lenni, amikor mi magunk meg vagyunk győződve önnön nagyszerűségünkről, és kiderül, hogy az alkotásunk csak számunkra bizonyul kiemelkedőnek. Nem nevezném elfogultságnak, inkább úgy mondanám, hogy egy darabig a szerző és a műve szorosan összefonódik. A belső én valamilyen kivetülése van a szövegbe ágyazva, amit csak az alkotó érezhet át. Aztán eltelik két év, és képesek leszünk külső szemlélőként tekinteni a művünkre. Az író az alkotás utáni időben még eleven, és ilyenkor a legártatlanabb kritika is képes nyers bárdként belevágni a védtelen öntudatunkba, nem is beszélve azokról a hozzászólókról, akik szándékosan ártanak. Ehhez hozzá kell szokni, és meg kell tanulni kezelni. Elsőre nem fog menni. Az elveinket azonban ne adjuk fel, bárki bármit mondjon. Nekünk meg kell legyen a magunk szilárd alapú értékrendje és meggyőződése, de természetesen a hasznos kritikákra adni kell a későbbi fejlődés érdekében, illetve a józan ész tekintetében. Hozzátenném, hogy az alkotás nem egy „józan” állapot. Természetesen nem hallucinogén szerek általi behatásról beszélek, hanem arról, hogy ilyenkor az ember módosult tudatállapotba kerül, az agy bizonyos részei aktívabbakká válnak, mint máskor, mindez pedig fokozott tudati viselkedést eredményez. Megemlítem Franz Kafkát. Tudva levő, hogy nem volt egészséges ember, és az elméje is kínozta. Az ő agyi folyamatai valószínüleg eltérhettek a hétköznapi emberétől, melyet ő bár megszenvedett, de ennek az eltérésnek köze van ahhoz, hogy úgy írt, ahogy senki más, és a mai napig álomszerű célnak számít az, hogy hozzá hasonlóan alkothason bárki. Annak ellenére, hogy velünk nem szimpatizált, nagyra becsülöm a munkásságáért.

Efféle magaslatokra én nem törhetek. A ponyva lektűr kategóriába sorolhatóak az írásaim, mely nem a legmagasztosabb forma, de jelenleg nagyságrendekkel több van belőle, mint szépirodalomból, köszönhetően az egyszerűbb emészthetőségének. Azonban ez is az irodalom egyik formája, mely a könnyedebb szórakoztatást szolgálja, illetve kevesebb energiaráfordítást igényel, mint mondjuk egy Joseph Heller regény. Véleményem szerint a gyerekeket kezdetben ilyenféle, a számukra az aktuális korban íródott olvasmányokkal kellene rávezetni az olvasásra, könnyebben kedvelnék meg az irodalmat, mert képesek lennének a saját tapasztalataikhoz kötni azt, és később lehetne fokozatosan komolyabb műveket adni nekik, amiknek köszönhetően sokaknak nagyobb élmény lenne például az Egri csillagok Gárdonyi Gézától. Sokszor úgy oktatják a múltat, hogy elfelejtik, hogy azt a jelen kor emberének tanítják. Nem könnyű a tanárok dolga, én csak diák tapasztalattal tudom elmondani az utólagosan kiforrt véleményem. Természetesen ez szerteágazóbb, mintsemhogy egyetlen gondolattal megváltoztassuk a tanügyi rendszert, de ehhez az egyhez viszont mindannyiónknak van közünk. Voltunk vagy vagyunk diákok, egyesek tanárok, mások a gyermekeiken keresztül újra közvetett kapcsolatba kerültek az iskolával. Annyit megtehetünk, hogy a legjobb szándékkal igyekszünk segíteni az utókornak, és a magunk tapasztalatain alapulva megpróbálunk hasznosabb és könnyebben járható utatat építeni a számukra.

Ismerőseim, barátaim, családtagjaim olvasták az írásaimat. Jó lenne, ha újradolgozás után meg tudnám jelentetni némelyik alkotásom, biztos örömmel fogadnák. Határozottan pozitív élmény volt számomra, amikor olyan barátaim is elololvasták a történeteket, akikre azelőtt nem volt jellemző az írott szó iránti érdeklődés. Ha már lehetőségem nyílt rá, ez úton szeretném megköszönni mindannyiójuk támogatását. Ha nem lettek volna visszajelzések, még az előtt tettem volna le a lantot, hogy játszani kezdtem volna rajta.

Az Alkony és telihold című fantasy novellám, mellyel a Meztelen Ügynök pályázatán sikeresen vettem részt,  Andy Baronnak köszönhetően 2012 október 23-án hangos formát öltött a Civil rádióban a Meztelen Ügynök Szórakoztató Magazin a Civil Rádióban című műsor 7. adásában Magyarországon. Az alkotást Andy Baron előadásában lehetett hallani. Ez is pozitív megerősítésként ért engem. Erdélyből sok technikai információt kaptam Bökös Borbálától, aki mostanra elismert írónő lett, és immár A sárkányos Rend ciklusának a harmadik kötetét is sikeresen megjelentette. Mivel az írói páholyok Magyarországra korlátozódtak, és a határok innenső feléről nem találtam hasonló amatőr alkotókat segítő és felkaroló oldalt, aminek pedig szükségét éreztem, mert a gondolkodásmódunk az anyaországiakkal nem azonos, ami véleményem szerint mindkannyiónknak kölcsönösen hasznára válik, csak látnánk már meg az egységet egymásban, és igyekeznénk tanulni és megérteni egymást, zárójel bezárva, szerettem volna egy helyet biztosítani a kisebbségben élők számára, ahol megjelenhetnek, és véleményezhetik egymás alkotásait. Ez nem csak írásra terjedt ki, hanem mindenféle kreatív termékre. Sajnos ez a kísérlet megbukott, de három éven keresztül sikerült rendszeresen új anyagokkal frissíteni az oldalt. Blog formátumban működött és pár emberrel sikerült rövdebb-hosszabb ideig együttműködni. Zárkózottabbak vagyunk, nehezebben nyílunk meg a közönség felé, és igazából már csak az hiányzik, hogy az életünket művészettel bonyolítsuk. Mert tény, hogy teher az ilyesmi, sok időt és energiát emészt fel, már pedig a szabad idő ritka és drága kincs. Tény, hogy hasznosabban is el lehet tölteni. Visszafogom magam, pedig lenne még ehhez a bekezdéshez pár gondolatom. A blog címe Mondat volt és a www.mondat1.blogspot.ro linken megtekinthető. Sokakat sorolhatnék fel, mert megérdemelnének néhány sort, de nem szeretném túl hosszúra nyújtani a cikket, megtalálhatóak a blogon. Viszont Gotha R.M. költészetben jártas kortárs alkotótársamat mindenképp szeretném megemlíteni, mert jelentős szerepet vállalt mind a designben, mind a szervezőképességével. Oszlopos tagja és szerkesztője volt a csapatnak. A Karcolat.hu-t szeretném megemlíteni, mert ők a legprofibb és legstabilabban működő írói kör, akikkel találkoztam. Akár alkotni kíván az ember, akár csak olvasni, itt megteheti.

Az irodalmat más kívülről szemlélni, és megint más megpróbálni belekontárkodni. Előfordul, hogy megkérik az embert, hogy átadná-e valamelyik anyagát, hogy kikerülhessen egyik, másik internetes oldalra. Írásaim, elemzéseim, bemutatóim jelentek meg netes környeztben. Fejlődésem érdekében igyekeztem eltérő dolgokkal próbálkozni: szimbolisztikus írással, romantikussal, fantasy történettel. Kerestem, hogy meddig tudok elmenni, és úgy véltem, hogy csak segíthet a fő zsáneremnek, az SF-nek, ha kilépek a komfort zónámból. Egyik ilyen írásom A kóbor herceg legendája, melynek képregénnyé adaptált válozata a Fantomatika folyóiratban kerül nyomtatásba. Eredetileg rádiójátéknak szántam, és a humort céloztam meg vele. Felnagyított meseelemek, kifordított helyzetek és a valóság ritka pillanataiból merített szatírikus ábrázolás  jellemzi. Az adaptációban Szabó Krisztina segédkezett, illetve a rajzokat Szabó András készítette hozzá. Nekem tetszik a végeredmény és szeretném megköszönni a koprodukciót.

Mindebből pedig hogy lett képregény? Egy barátom szólt, hogy elindult egy képregény törekvés Erdélyben. Rákerestem a Fantomatikára, aludtam rá egyet, majd gondoltam, hogy bemutatkozom. Megmutattam nekik, amit eddig összehoztam, hátha látnak benne valami számukra tetszőt. Megköszönték, majd kis idő elteltével Kriszta megkeresett, hogy lenne-e kedvem képregényesdit játszani? Belementem a dologba mindenféle képregényes ismeret nélkül. Mivel ez számomra eddig érintetlen terület, most kezdődik ennek a felfedezése. Nem kell követnünk a Marvel vagy DC képregények stílusát. A cél, hogy saját stílust teremtsünk, nekünk kell szólnia, és egyáltalán nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a legfiatalabbakat is meg lehet vele szólítani. De ne aggódjanak az érettebb korosztály képviselői sem, mert látok esélyt arra, hogy akár komoly tematikájú történetet is meg lehet jelentetni ebben a formában. Mindössze rá kell jönnünk, hogy mit lehet a képpel elmesélni és mi az, amit le kell írni. A megfelelő összhang beállítása viszont biztos időbe fog telni.

Nagyon jónak tartom ezt a kezdeményezést, főleg így, hogy jómagm is megpróbáltam igényt teremteni, és tudom, hogy ezt csak maximális odaadással és rengeteg energia ráfordításával lehet kivitelezni. Egyszerre van szükség alkotókra és olvasókra, hogy ez önmagát képes legyen fenntartani. Feltéve, hogy az alkotók képesek a közönségnek megfelelő élménnyel szolgálni. A képességünk meglenne ahhoz, hogy hozzáadjunk valami újat az eddigi kultúránkhoz csak egy kis idő és a lehetőség, hogy megjelenjenek-, illetve, hogy legyen kiknek megjelenjenek az alkotások, szükséges a továbbiakhoz.

Minden Kedves Olvasó figyelmét megköszönve búcsúzom

Simon Lehel Zoltán

A gyöngykagyló és a jáde homokszem

A gyöngykagyló és a jáde homokszem

Simon Lehel Zoltán

Valamikor régen, ezer évekkel ezelőtt a kínai hegyek között élt egy jáde szobrász, akinek alkotásai a mai napig a legnagyobb múzeumokban állítanak emléket neki. Egy a világtól elszigetelt falucska népmeséje szerint egyszer a császár, aki reformjaival kívánt jobb létet teremteni népének, sok más mester mellett magához hívatta a már igen öreg kort megélt szobrászművészt, és parancsba adta nekik, hogy olyat alkossanak, ami az ő tetteinek a jövőben beteljesedő eredményeit tükrözi. Készültek szebbnél szebb festmények, fából és kőből arannyal ékesített faragványok, hímzett kelmék és versek, és a császár mindegyikben örömét lelte. Amikor viszont a messze földön híres szobrász munkáját kívánta megtekinteni, a nép vezetőjét csalódás érte, és a testőrség azonnal végezni kívánt a felségsértésnek minősülő hanyagság miatt az aggastyánnal. A császár azonban bölcsességében megálljt parancsolt katonáinak, és magyarázatot követelt alattvalójától.

– Hová rejtetted munkád gyümölcsét? – tette fel a kérdést közömbös higgadtsággal.

– Felség! A neked szánt ajándékom messze nem áll készen, de megtekintheted ezen a selymen – válaszolta a mester.

A kendő közepén egy homokszemnél nem nagyobb jáde szilánk volt elhelyezve, melyen a legmeglepőbb az értéktelensége volt.

– A te bölcsességed Kína nagyságával vetekszik, és bár haragod lehet, akár a Sárga Folyó áradása, méltatlan vagyok ahhoz, hogy hatalmasságod lesújtson rám – és a művész várt, amíg a császár intett felé, biztosítva őt türelméről, és arról, hogy még nem döntött sorsa felől.

– Amikor a császárok még kapcsolatban álltak a szellemvilággal, és sárkányok lakták az ország hegyeit, létezett egy templom, amely egyetlen darab jáde kőből volt kifaragva. Ezt a helyet a művészek a természet legnagyobb szobrászainak ajánlották, és a Kagylók Szentélyének nevezték. A kagylók tökéletes szobrászművészek. Mi emberek csak a fölösleget lefaragva, esetleg darabokat összetoldva tudjuk megvalósítani elképzeléseinket. Az alkotás folyamata kosszal, zajjal jár, és erőszakkal megy végbe. A kagylók ellenben csendes és tiszta környezetben, a természettel harmóniában önmagukból táplálva teremtenek egy aprócska homokszemből tökéletes szobrot. A hajdani palota gondját viselő mesterek szerint - akik a Jáde Kagylószentélyben szobrász szerzeteseknek szegődtek el - a gyöngy a kagyló homokszem iránt érzett szeretetének anyagi formában történő megnyilvánulása. Mindez messze távol áll a terméskő sziklából való erőszakos kinyerésétől, és emberi kéz általi megcsonkításától, aminek az eredménye a szobor.

Az öreg szobrász rövid szünetet tartott, és engedte, hogy a császár a magáévá tegye a legnagyobb művészek eszméjét, és elképzelje azoknak tökéletes lelki állapotra való vágyakozását, amit az alkotás hevével járó mély átszellemültségükben éreztek. Az uralkodótól nem állt távol ez a fajta gondolatiság, mivel a törvényhozás és reformjainak kifundálása az ő szellemi erejét is az aggastyánéhoz hasonlóan tágas határok között vette igénybe.

–  Mi történt a Jáde Kagylószentéllyel, és hogyan fogja ez a jáde homokszem jelképezni az utókor számára fennmaradó hagyatékomat? – a császár nehezen tudta leplezni érdeklődését és a közöny magasztosságával feltenni a kérdést.

– A szentélyben gyöngykagylókkal megrakott medencék voltak, amiket szerzetesek gondoztak. A gyöngyökhöz mindaddig nem nyúltak, amíg a kagyló el nem pusztult. Némelyik közel háromszázszor érte meg a rizs betakarítását, és ritkán a gyöngyök egy öl nagyságúra nőttek. Az óriássá fejlődött kagylók héjából fürdőkádakat és díszes kapukat készítettek, a hatalmas gyöngyöket elefántcsontból faragott tavirózsaformákra helyezték, és mindaddig templomokban, illetve a császári palotában ékeskedtek, amíg az emberek el nem kezdtek több tiszteletet követelni a szellemvilágtól, azok meg alázatosságra nem akarták kényszeríteni a halandókat. Az égiek először a palotát és a templomokat támadták meg, és az összes gyöngy és kagylóból készült holmi elpusztult. A Kagylószentély ekkor veszett oda. A hegyoldal leomlott, és alázuhant egyenesen a Jangce medrébe. A hegyekről összegyűlt esővíztől a folyó megduzzadt, és nyomtalanul elsodorta a romokat. Mindössze ez az egyetlen darabka maradt meg a jáde palota egészéből, amit most felséged elé hoztam. Egy szerzetes az életét áldozta azért, hogy a szilánkot megmenthesse, és halála előtt átnyújtotta egyik ősömnek. Mára a háború emlékei a feledés ködébe vesztek az akkori császár rendelete szerint, hogy többé senkinek se jusson eszébe a szellemlények és a mi világunk között kapcsolatot teremteni.

            A császárnak tetszett az öregember meséje, és arra kérte, hogy mondja el neki, hogy milyen volt az a kor, amit a történelmi tekercsek nem örökítettek meg, kíváncsi volt a háború részleteire és a szellemvilág lényeire. A mestert örömmel töltötte el, hogy az uralkodó ennyire nyitott mondandójára, még akkor is, ha az csak kitalált történetnek vélte az egészet. Ezt követően a császár megkérte az aggastyánt, hogy tartson vele, és nézze meg más művészek alkotásait. A szobrász pár nap alatt annyi alkotást látott, mint egész, hosszú életében. Mielőtt a császár visszavonult palotájába, a díszes ceremóniák végeztével az öreg megköszönte neki, hogy idejének lejárta felé még ennyi csodában részesülhetett, és elmondta, hogy abból a jáde szilánkból lesz az utolsó óriásgyöngy, ha megtalálja hozzá a megfelelő kagylót, ami hűen fogja tükrözni az ifjú császár életútjának dicsőségét, és hogy mindezt már csak a mennyből fogja látni, ha a műnek sikerül elkészülnie, mert akkor a földet és eget elválasztó kapu újra megnyílik.

            A császár már nem várt semmit alattvalójától, és arra következtetett, hogy az öreg legendát fog teremteni az ő nevével, mivel hajlott kora már nemigen engedte meg számára a kifinomult precizitást, amit egy maradandó alkotás megkíván. Felsejlett benne, hogy talán most kapta meg a választ a kérdésére, amit napokkal ezelőtt tett fel. A történetekkel, amelyeket hallot, ő maga gazdagodott, új teret engedett fantáziájának, és mégtöbb ötlete támadt, melyeknek megvalósítására vágyakozva olyan izgalom töltötte el, amilyenről a mester regélt. A császárt az alkotási vágy és az ihlet felszabadító magaslatokba emelte.

            Az öreg mester néhány hónappal később a Jángcén lehajózva eljutott a tengerig, ahol reménykedve keresni kezdte azon kagylók utódait, amelyeket a palota pusztulásakor a folyó elsodort. Tudta, hogy a régi medencékben a kagylókkal szimbiózisban élt egy hal faj, és most ezeknek a nyomára igyekezett rábukkanni, hátha az élőlények segítségével sikerül rátalálnia egy értékes kagylópopulációra. A kikötőben vett egy csónakot, és kievezett vele a tengerre. Többször alámerült, de a feneket annyi idő alatt már sokszor átformálta  a víz, nem lehetett következtetni arra, hogy milyen irányban érdemes kutatni. Egyik nap merülés közben egy éles tárgyat vett észre a tengerfenéken. A felszínre úszott, hogy friss levegőt vegyen, majd visszabukott a vízbe. Az éles tárgy egy óriáskagyló hélyának darabja volt. A történetek, amelyekben egész életében hitt, most bizonyítékkal támasztódtak alá. A kagylóhéjat behúzta a csónakba, és kievezett vele a partra, ahol alaposabban szemügyre vehette.

            Másnap folytatta a jutatást azon a helyen, ahol nyomra bukkant. Nagyjából egy órányi evezésre a parttól további óriáskagyló maradványokat talált. A halakat figyelte, hátha lát olyanokat, amelyek régen a jádéból készült palota medencéiben úsztak, de egyel sem találkozott. Minden újabb lelet kisebb volt az előzőnél, mintha a kagylók átalakuláson mentek volna keresztül a megváltozott életterükben az után, hogy a Kék folyó a tengerbe mosta őket. Minden generáció veszített a méretéből őseihez képest. Egyik oldalról nézve jó, hogy a kagylók tovább szaporodtak, a másikról viszont félő, hogy ha az öreg rábukkan azoknak utódaira, már nem lesznek képesek olyan gyöngyöt növeszteni, mint a régiek.

            Egyik nap a szobrászmester, amint felbukkant a víz alól, és bekászálódott a csónakba, arra lett figyelmes, hogy a távolban felhők gyülekeznek. Tartva a vihartól, ahogy csak telt, erejéből a part felé lapátolt. Bár a merüléseket meglepően jól bírta, a vihar elől való menekülés hamar kifacsarta belőle utolsó tartalékait. Háttal evezve a partnak, nem tudva, hogy mennyi van még a biztonságot nyújtó szárazföldig, szemével az egyre erősödő vészt látta közeledni. A hullámok elkezdték  dobálni a csónakot, de az továbbra is a part felé haladt mindaddig, amíg az ár fel nem borította. A hajótörött kiesett a lélekveszőből, és a hullámok hozzávágták egy sziklához, beverte a fejét, és elvesztette az eszméletét.

            A mester a partra vetve tért magához. Vizet öklendezett fel, és levegő után kapkodott. Valami csiklandozta a tenyerét. Az ujját óvatosan széttárva egy kis halat talált a markában, olyat, amilyennel remélte, hogy találkozni fog. Az apró vizi élőlény az a fajta volt, ami a kagylókkal élt szimbiózisban. Az öreg sebtében vájt egy gödröt a part homokjába, megtöltöte vízzel, és belehelyezte a halat, amíg keresett egy üreges tárgyat, amiben magával vihette.

            Éjjel arra gondolt, hogy miként találhatná meg a parányi élőlény segítségével azt, amit keres. Reggel egy orsóra tekert selyemfonalat tett a zsebébe, a jáde szilánkot magához vette, és a hallal elindult a part felé. Ott a selyem végét a hal farkához kötötte, és mielőtt a vízbe engedte volna, elővette az apró kristályt, amit ha elejt, sosem találja meg a homokban. Egy idegen számára nem lett volna különbség a palota utolsó darabkája és a part tengernyi szemcséje között. Csak az öreg mester tudta róla, hogy ez a parányi része a világnak különleges, és más, mint a megannyi homokszem, melyek között örökre elveszhetne. A hal a farkához kötözött selyemszállal váratlanul kiugrott az edényből egyenesen az öreg tenyerébe, amelyben a jáde szilánkot tartotta, azt a szájába vette, majd egy szempillantás alatt a tengerbe vetette magát, és sebesen megiramodott a horizont felé. A mester elkapta az orsót, és hagyta a selymet letekeredni. Gyorsan csónakba szállt, és igyekezett a halat követni. Minderre nem számított, és izgult, hogy vajon a hal megőrzi-e a kincsét, vagy nyoma vész, és nem fogja tudni teljesíteni a császár óhaját. A terve beteljesülésére már akkor sem volt sok reménye, amikor kiötölte, a halnak köszönhetően viszont felcsillant a remény, ami most veszni látszott. Vegyes érzelmei voltak, miközben csónakja a hullámokon ringott. Az orsóról egyre csak fogyott a selyem, mielőtt azonban teljesen letekeredett volna, a fonal megállt. A víz ide-oda sodorta a selymet, a másik végén már hiányzott az erő, ami maga után húzta. A mester visszatekerte a szálat az orsóra, és látta belőle, hogy a kis hal nagyon messzire elúszott. Az irányt nem tudta meghatározni, hogy merre kutathatna tovább, a jádét elvesztette, így már nem volt értelme keresgélni, és amúgy is belefáradt már ebbe a kivitelezhetetlen küldetésbe. Úgy érezte, hogy mindent megtett, hogy valami nagyszerűt adhasson a császárnak és a világnak, és annak ellenére, hogy mások már az elejétől kezdve bolondnak nézték, ő boldogan vette tudomásul, hogy a feladat nem az ő tétlensége miatt vált lehetetlenné.

*

A kagyló összezárva hevert a tenger mélyén, amikor érezte, hogy héjának szélén egy pillanatra megfeszül egy vékony szál majd megadja magát a perem élének. Más kagylók érintésre szorosabban összezártak volna, de ez szembe ment a puhatestűek egyszerű logikájával. Fajtájának utolsó képviselőjeként, bár ránézésre olyan volt, mint a többi fenéklakó, féltenyérnyi méretében ott szunnyadt őseinek nagyságra való hajlama, és a kívölállók nemesi potenciálja, amely az egyszerű tömegből kiemelheti a különbeknek teremtett keveseket.

            A kagyló széttárta hélyát, és látta, amint a kis hal körbefickándozza.

—    Nagy utat tettem meg – mondta a hal.

—    Mekkorát?

—    A vihar a partig elsodort, majd egy öregember kezében tértem magamhoz, akit szintén a víz vetett ki magából, és bevitt engem a szárazöldig.

—    Nagy kaland – mosolygott a kagyló. – Hogy jutottál vissza?

—    Ugyan csak ő hozott vissza a tengerhez. Az imént segítettél megszabadulnom a fonaltól, amit rám kötött. Meg akart találni téged.

—    Engem egy emberi lény? Elég nagy fába vágta a fejszéjét.

—    Végül is sikerrel járt, még ha ő ezt nem is tudja. Elhoztam tőle valamit, amit neked szánt. – A hal a kagylóra helyezte a homokszemet, és egy hirtelen farkcsapással megfordult, és sebesen elúszott.

A kagyló kétkedve nézte a jáde szilánkot. Ott volt előtte a lehetőség, hogy utolsóként gyarapíthasson óriásgyöngyöt, és ősei nyomdokaiba lépve ne a néma elmúlásban, hanem egy dicső emlékbe formált alkotásban búcsúztathassa fajtáját a világtól és óceánjaitól. A palota pusztulása óta egyik kagylónak sem sikerült cseresznyénél nagyobb gyöngyöt létrehoznia. A fenék tengernyi homokja mind alkalmatlannak bizonyult a kagylók törődésére. Nem tudták megadni a kagylóknak azt az érzést, amitől erejük megújulhatott volna. A palota homokszemei nemesek voltak, akárcsak a kagylók, és párrá fonódva nőttek mindketten egyre nagyobbra. Az ég és föld háborúja azonban a Jángcéba taszította a szentélyt, az meg a tengerbe mosta a formálandó kristályokat és reménytelenül elválasztotta a kagylókat kincseiktől.

A kagyló a homokszemet különbnek látta, és csillogásából felismerte, hogy az egy jáde szilánk. Megtorpant, izgult amiatt, hogy kinyitja képességeinek szelencéjét, és még mielőtt bármit tett volna, kétely fogta el, hogy kiderül, valóban létezik-e a csodálatos gyöngyformáló tehetség vagy az idők folyamán kiveszett belőle az ősök tulajtonsága. Amint belsejébe húzta a jádét, az gurulni kezdett és a kagylón kívül állt meg. A kagyló újra megkíselte a jádét magába fogadni, de annak nem akaródzott a megtisztelő helyre kerülnie.

—    Nem olyan kagyló vagy – szólalt meg a jáde, - amelyik méltó lenne az ősi szentéj egy darabját formálni.

—    Olyan vagyok, és ha én, a népemből az utolsó nem, akkor ki elég nemes hozzád a vad tengerben ehhez? Ahogy hajdanán te is egy egész palota voltál, úgy az én fajtám is vesztett tündökléséből. A körülmények csak így tették lehetővé a túlélést. Ez a világ nem kér az őseim magasztosságából. Az óceán dúrva közegének terhe értéküket elveszejtette, nem tartozom ide, de nincs már hely, ami számomra való lenne, és ha valami nem illik oda, ahol van, az torzul. Nézd meg előbb a világot, és aztán döntsd el, hogy nem vagyok méltó a nagyságodra – jegyezte meg a kagyló szemrehányóan a homokszemnek.

—    Kevés vagy ahhoz, ami lenni akarok. Az áramlatok elsodornak majd olyanhoz, aki többet tud nyújtani nálad.

—    Nem ismered ezt a világot. Az áramlatok kivethetnek a partra, vagy eláshatnak mélyen az iszapba, és az idők végezetéig elveszett maradsz. Az esélyed arra, hogy egy kagyló útjába kerülj, olyan kicsi, hogy szinte nem létezik, de ha netán mégis, akkor sem válnál azzá, amit szeretnél. Ha iránytalanul sodródsz kagylótól kagylóig, akkor elmorzsolódsz, semmivé kopsz. A kagylók ötvenezerjére jut egy, amelyik gyöngyben teljesedik ki. Rajtam kívül mindegyiknek csak egy leszel a sok homokszem közül. A homokszemek nem megkeresik a kagylójukat, hanem őket találják meg. Egyetlen homok a tengernyi szem között, annyira szűrke, jelnetéktelen a tömegben, hogy a kagylók számára mind értéktelenek. Azok a homokszemek, akik apró gyöngybe váltanak alakot, nem a szeretet hatásár emelkednek ki a többiek közül, hanem a kagylók gyötrelmeit isszák magukba. A kagylók teherként tekintenek arra, ha gyöngyöt kell növeszteniük, amivel nem tesznek egyebet, mint védik a puha részeiket a sérüléstől, ahova a homokszemek be akarnak furakodni. Az én fajtám volt egyedül képes arra, hogy a nyűgtől való védekezés fölé emelkedve a homokszemeket törődéssel táplálja mindent felülmúló tökéletességbe. Ha meg akarod kockáztatni a “végtelenek” üres sorsára való szinte biztos jutást, akkor menj, keress olyat, aki nem látja benned a jáde palotát, és nem tud érted annyit tenni, mint az, akinek az élet a szárazföldről a vizen át évszázadok múlásával az útjába sodort.

—    Láttam, amint tőled nagyobb és erősebb kagylók fáradoztak a gyöngyökön. Nem tudom elhinni, hogy te képes vagy őket utánozni. Ezt a világot, amit nem ismerek, másnak akarom elfogadni, mint amilyennek te leírod. Könnyebb nekem téged lekicsínylenem, mint elfogadni a valóságod, amit felfogni is nehéz, nem hogy élni benne. A jáde palota hatalmas volt, és én annk a dicsőségében kívánok fürödni. Nem tudom elfogadni a szavad, hogy csak egy senki homokszem vagyok.

—    Te vagy minden homokszemek legkülönbebbje, de ha nem engeded, hogy ezt megmutassam neked, akkor rajtam kívül senki nem fogja látni, és te is el fogod magadról felejteni, hogy mi vagy és mi lehetnél. A valóságot nem tudod elfogadni, az ábrándjaidat velem szembe helyezed, de képtelen vagy megvalósítani, a világ nem a mi vezényletünkre zenél. A természet, a tenger, a víz mindenkit elmos, aki egyedül van. Te nem veszed észre bennem az életet, és így én hiába látok benned többet, mint ahogy magad elképzeled, még csak melletted sem állhatok, nem hogy értékessé formálódásodban részt vegyek.

—    Amit mondasz, a logika alpján nem hagy számomra más járható utat, minthogy elfogadjalak. Nem tudom, hogy legyek-e veled? Félek, hogy melletted kiderül, hogy ábrándjaim csak hamis képek, a valóságot rettegek elfogadni, de nélküled zavarosan észlelek, és a tenger áldozatául esek.

—    Az igazság elfedvése, a nyílvánvaló mellőzése láthatatlanul az elmúláshoz vezet, és ez az anyatermészet ellen merénylet. A szemnek csak egy pillanatig fáj, amikor felnyílik, és a fény beragyog rajta, de utána az élet sokkal könnyebb és élvezetesebb.

—    Leszek neked, de mi fog történni velem, ha nem az vagy, akinek hiszed magad?

—    Tudom, hogy nem vagyok sekélyes, mint az önző puhatesűek. Csak bíznod kell bennem, és akkor lesz kiért megmutatnom, hogy mit ér az utolsó palotás kagyló.

A jáde megpihent a kagyló ölelésében, jól érezte magát a helyén, ahogy gömbölyödni, formálódni, nőni kezdett. Olybá tűnt számára, hogy régi vágyait felülmúlva teljesednek be álmai. A kagyló mindent felkutatott az iszapban, hogy a saját és a gyöngy növekedéséhez szükséges alkotókat magába szívhassa. Mindketten gyorsan nőttek, és támogatták egymást. A kagyló fél évszázad alatt elérte ősei méretét és benne a gyögy a valaha volt legnagyobb szentélyi elődjét. A kagyló minden ősének erejét magában érezte, és hogy mégtöbbet adhasson jádéjának, bejárta az egész tengert, hogy megkeresse a legmélyebb pontját, ahol a világ minden vizének súlya ránehezedhet, hogy a nyomás alatt páncélja megvastagodjon és megnőhesen, abban az izom megerősödhessen és a gyöngy méghatalmasabbra terebélyesedjen.

           A gyönggyé formált jáde rájött, hogy régen a szűrke iszapba fúródott kis kagyló mindenféle palotabeli kényeztetést nélkülözve múlta messze felül őseit egy számára teljesen zord és előnytelen környezetben. Érezte, hogy fáradozásaihoz a szentélyi kagylók kipusztulásából származó fájdalom, és a kettejük egymásra találásának öröméből eredő intenzív érzés ad társának erőt a tengerrel való küzdelemhez. A jáde volt a középpontja a kagyló könnyének, ami a leghatalmasabb gyöngyben fakad ki. A népmese szerint a gyöngy addig fog nőlni, amíg a világot kettérepeszti, ekkor az összes víz a föld alá folyik, és a kagyló elpusztul.

*

A mennyekben a császár a földre néző zárt kapu előtt állt. A szobrászművész odalépett hozzá és illedelmesen megkérdezte, hogy miért ácsorog előtte?

—    Várom, hogy a gyöngy fénye felragyogjon az égre, és a kapu megnyíljon.

—    De nem sikerült élő kagylót találnom, és a jáde szilánk is elveszett.

—    Szerintem a jáde szilánk pont oda került, ahova kellett.

—    Meghajlok a bölcsességed előtt császárom, de kár lenne egy örökkévalóságig itt állnod.

—    Megígértél nekem egy alkotást, ami halandó létem elhagyása után készül el.

—    Akkor engedd meg császárom, hogy veled várhassam a pillanatot.

A kapu megremegett, és a régóta rárakódott por lepergett. A császár és a mester az égből pillantottak alá, és látták, amint a tenger kivet magából egy korallal és algával benőtt kagyló formályú szigetet, melynek a közepén tisztán ragyogott egy szentély méretű igazgyöngy.